Századok – 1938

Történelmi irodalom - Schnell; Karl Hugo Maria: Der baierische Barock. Ism.: Vanyó Tihamér 234

237 TÖRTÉNETI IRODALOM közelében minden segítség nélkül „szíve örvendező egyszerűségében" Mária-kápolnát épített. A barokk templom belső berendezésében is érvényesül a trienti zsinatnak és az újjászületett katolicizmusnak szelleme. A román ízléstől nemcsak egyes építészeti elemeket vett át, hanem a kor politikai eszményének megfelelően Krisztus királyságának gondolatát is. De ez utóbbit a barokk sohasem közvetlenül éli át és ábrázolja, hanem az eucharisztikus Üdvözítőnek, az Oltáriszentségnek tiszteletében. A hitszakadás korában körülötte nagy harcok tomboltak, a barokk számára azonban ezekből a trienti zsinat határozott állásfoglalása után már csak a valóságos jelenlét győzelmének és az istenbírás biztos tudatának öröme él. Ez a hit ad központi jelentőséget a kiemelkedő főoltárnak és a rajta uralkodó pazar díszítésű oltárszekrénynek. A barokknak ez a pompakedvelése nem egyszerű csecsebecse, mert eleven hitével a Föld és Ég nagyfeszültségű találkozását akarja a templomban érzékeltetni. Ezért a padokat, gyóntatószékeket stb. egyszerű földbarna színűre festi. De minél inkább emelkedik a hívő szeme a magasba és az oltárszekrény felé, annál több szín- és fényhatást fejt ki. A főoltár köti össze a Földet az Éggel : lent van Krisztus, az út, fölötte a magasból kibontakozik a mennybéli Atya és galamb képében a Szentlélek. 1600-tól 1770-ig nem épült szinte egyetlen olyan bajor templom sem, amelyből a Szentháromság hiányoznék. A földön élő Oltáriszentség és a mennyben trónoló Szentháromság között a barokk még újabb kapcsolatot teremt Szűz Mária mennybemenetelének ábrázolásával. 1550 és 1800 között Bajorország legtöbb főoltárképe ezt a jelenetet érzékelteti. A barokk templom többi részlete is az időszerű hitigazságokat, tehát a trienti szellemet jelképezi. (Apostolkeresztek, gyóntatószékek, angyalok, szentek és ereklyék stb.) A főoltáron kívül a legdíszesebben kiképzett részek egyike a szószék. Egyetlen művészeti kornak sincs oly élettel és jelképekkel teli szószéke, mint a barokknak. Ezzel is kifejezi a trienti zsinat által annyira hangoztatott fontosságát a tanítás tisztaságának, az általa különösen szorgalmazott hitoktatásnak és a szentbeszédnek. A barokk szószéken nem szabad csupán a sokszor szinte nagyon is túltömött, talán szertelen formákat néznünk, hanem a tartalomra is ügyelnünk kell, mert benne megtalálható a megújhodó Egyháznak minden időszerűen hangsúlyozott igazsága és fegyverzete. (Kereszt, horgony, szív — hit, remény, szeretet ; evangélisták, Sz. Mihály, harsonás angyal, Ecclesia, érckígyó, galamb stb.) De a szószéken kívül a falakon alkalmazott bölcs mondások és a falfestmények feliratai is hirdették az igét. Nálunk a trienti zsinat hatásának részletesebb tanulmányozása egyháztörténeti irodalmunkban már megkezdődött. Irodalomtörténetírásunk jelszavas emlegetésen kívül még érdemlegesen nem foglalkozott vele. Sajnálattal nélkülözzük ennek a termékeny szempontnak alkalmazását még Alszeghynek a XVII. századot tárgyaló, egyébként sokat nyújtó, legújabb irodalomtörténetében is. Művészettörténészeink, akik a magyar barokkra