Századok – 1938

Történelmi irodalom - Kőszeghy Elemér: Magyarországi ötvösjegyek a középkortól 1867-ig. Ism.: Kampis Antal 227

228 TÖRTÉNETI IRODALOM a kiállításnak nyomorú szürkesége jutott számukra osztályrészül. Rendesen a kevésbbé fontos tartalom nyerte a megvesztegetőbb külsőt, a selejtesebb mű lép fel hódolatrakésztőbb és tárcanyitogatóbb pompával, míg a szigorúbb, alkuvást nem ismerő kutató, legyenek eredményei bármily fontosak, csak közönnyel találkozik, mert közleményeinek talán sohasem sikerült arányosan szép és előkelő formát biztosítania. Csak újabban történik néhány egészséges kísérlet a változásra. Néhány ritka eset, amikor az üzleti vállalkozás nem az olcsó csillogás mögött mindig ott rejtőző takarékoskodás, a szövegnek népszerűvé való hígítása, a jegyzeteknek, a bővebb bizonyító anyagnak, képeknek, táblázatoknak, szövegközléseknek siralmas lekurtítása, semmivé sorvasztása útján válik jövedelmezőbbé, hanem ellenkezőleg, a mentül fontosabb és mentül teljesebb tartalomnak igényes külsővel való szövetkezése vívja ki az erkölcsi s egyben anyagi elismerést. K. könyvét legelőször is ebből a szempontból illetjük elismeréssel. Helyesebben tisztelettel adózunk azoknak (főképen Pasteiner Ivánnak, a közgyűjtemények orsz. főfelügyelőjének), akik felismervén ennek a 25 éven át hangyaszorgalommal gyűjtött anyagnak rendkívüli fontosságát, megtalálták a lehetőségeket, hogy ezt a nagyon fontos és sokoldalúan kiaknázható, a hazában és külföldön egyaránt érdeklődést keltő, támadó- és védőfegyverként egyaránt szolgáló munkát legteljesebben, párhuzamos magyar és német nyelven, kielégítően illusztrálva, olyan külsővel jelentessék meg, mely azt nemcsak a hazai, hanem általában véve a tudományos könyvkiadás egyik követendő szép példájává teszi. Az ötvösjegy mind az ötvös, mind a vásárló érdekében szavatolt a tárgy anyagának nemesfémtartalmáért, tehát annak a belső értékéért. A céhek alakulásával körülbelül egyidőben bukkan fel az ötvöstárgyak bélyegzésének a szokása és gyakorlata. Ez a gyakorlat, nyugodtan állíthatjuk, önállóan indult és nem tart közösséget a késő antik és a byzánci korszak keleten dívott bonyolult, nem ritkán 8—10 jegyből álló finomsági bélyegzéseivel. Az új bélyegzési rend a legegyszerűbb, rendesen a városnak a hitelesítő bélyegével látja el az ötvösmunkákat. Mellette megjelenik a készítő mesternek egyéni bélyegzője is. Később a felhasznált ezüst finomsági fokát külön feltüntető bélyegző is csatlakozik ezekhez, de tovább a bélyegzés már nem bonyolódik, sőt a felsorolt háromféle bélyegző közül nem ritkán egy vagy kettő is elmarad. A város a maga hitelesítő bélyegzőjét rendesen címeréből alakítja, vagy külön szimbólumot használ, a mester bélyegzője rendesen nevének kezdőbetűje, de lehet jelvény is. Mind a hitelesítő, mind pedig az egyéni bélyegzők kicsiny méretű vasbélyegzők, melyeket nem hivalkodva ugyan, de a tárgyon jól felismerhető s könnyen szembetűnő helyen ütöttek be. Bélyegzővel inkább csak az ezüsttárgyakat jelezték. A színarany tárgyak ugyanis ritkábbak voltak s ellenőrzésük a vétel vagy a szállítás alkalmával esetenként történt. A bélyegzők időnként elkoptak,