Századok – 1938

Értekezések - BARÁTH TIBOR: A török történetírás új útjai 192

A TÖRÖK TÖRTÉNETÍRÁS ÚJ ÚTJAI 193 A régi török történetírás egyik jellemző vonása az, hogy a török multat művelő keresztény és mohamedán történetírók közt minden szorosabb együttműködés hiányzott. így a török történetírásnak e megoszlás szerint két, egymástól szinte teljesen független világa létezett. A „nyugati" török történetírás nagyobbarányú kibontako zása elé azonban leküzdhetetlen akadályokat gördített a számbajövő nyelvek sokasága. Ha ugyanis valaki át akarta tekinteni egy-egy kérdés egész irodalmát, az úgynevezett világnyelveken kívül ismernie kellett a magyar, görög és orosz nyelveket, tudnia kellett azonkívül legalább törökül és arabul. Ha viszont a török őstörténet kutatója volt, jártasnak kellett lennie a kínai, örmény, szíriai és mongol nyelvek útvesztőiben is, értenie kellett az archeológiához, etnológiához, nyelvészethez és antropológiához. Kétségtelenül ennek a kivételes helyzetnek volt a következménye, hogy az európai török történetírás — Zinkeisen tiszteletre méltó kivételével — nem is foglalkozott behatóbban a török őstörténettel, hanem kutatásait a török szó értelmének megszorításával az Ottomán Birodalomra korlátozta.1 A háború előtti európai török történetírás számára tehát a török mult a XIV. század elején kezdődött, amikor a Szeldzsukidák egyik hűbérese, a hajdan „400 sátorral" bíró Ertogrul khánnak fia, Oszmán, függetlenné lett és népével együtt, melyet róla „oszmanli"-nek neveztek, a muzulmán hitre tért. Az oszmán törökség múltjának értelmét a nyugati historikusok azokból a mozzanatokból alkották meg, amelyek a kívülálló szemlélőnek leginkább feltűntek : azokból a nagy vérontással járó háborúkból, melyek az Oszmánok birodalmának túlméretezett kialakulását három kontinensen, Európában, Ázsiában és Afrikában végigkísérték, rombadöntve minden útban lévő kultúrát. Ennek a szemléletnek legutóbb René Pinon adott két mondatban találó kifejezést : „A törökség története — mondotta — egyenlő az általuk viselt háborúkkal, Európában, Ázsiában és Afrikában tett hódításaikkal. Amidőn ez a nép a Boszporusz és a Duna közt megjelent, a Bizánci Birodalommal együtt nemcsak hogy egész Kelet-Európa műveltségét rombolta Vámbéry Ármin : Nyugat kultúrája Keleten. (Budapest 1906.) — Aki bővebb tájékozódást kíván szerezni a mai Törökország szellemi mozgalmairól általában, alkalmasan használhatja a J. Deny et P. Marchand : Petit manuel de la Turquie nouvelle (Paris 1933) c. munkában (295—314. 1.) összeállított francia-, angol-, olasz- és németnyelvű irodalmat. 1 Ámikor ezt állítjuk, természetesen nem feledkezünk meg Közép-Ázsia kutatóiról — elsősorban W. Thomsenről, az orklioni feliratok híres megfejtőjéről —, akik tudományos missziókba tömörülve már a XX. század elején felbecsülhetetlen előmunkálatokat végeztek, főleg a török etnográfia szempontjából. Ε kutatások anyagát azonban jórészben csak a háború után dolgozták fel, mint pl. a hetita-kultúra maradványait, az újabban napfényre került archeológiai anyaggal egyetemben. így a török őstörténet halvány vonalakban való felvázolása is csak napjainkban történhetett meg. Századok 1938, IV—VI. 13