Századok – 1937

Történelmi irodalom - Szabó István: Ugocsa megye. Ism.: Wellmann Imre 473

482 történeti irodalom. 482 fejtegetése során a szerző maga állapítja meg, hogy a családnév a XV. sz.-ban alakult ki és állandósult, a jobbágyság körében csakúgy, mint a nemeseknél. Két-három nemzedék szükséges ahhoz, hogy a környezet véglegesen rátapassza az új nevet valamelyik tagjára ; s ha ez történetesen idegen származású is, ennyi idő már elegendő arra, hogy a jövevény a névadó közösség nyelvét és tudatát is átvegye ; az egyén neve tehát nemcsak a névadó közösségre, hanem rajta keresztül immár viselőjére is jellemzővé válik. Éppen ez adja meg a névelemzésen alapuló nemzetiségtörténeti kutatások létjogosultságát, így válnak Sz. óvatos következtetései bizonyító erejűvé. A nevek osztályozásával egyelőre csak azok nyelvi alakját akarja meghatározni s korántsem állítja azt, hogy viselőjük feltétlenül ilyen nemzetiségű is volt, csupán következtet a névadó közösség nyelvi s ezen keresztül nemzetiségi jellegére. Régi, nagyjából a XV. sz. óta változatlanul tovább élő nevek eszerint világosan visszamutatnak a közös nyelv és azonos nemzetiség tudatában élt hajdani közösségre s annak tagjaira. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a mai családneveknek csak egy része vezethető vissza ilyen korai időre ; a névképződés folyamata korántsem zárul le a XV. sz.-dal s bár a község fokozatos felbomlásával, egyénekre való széttöredezésével párhuzamosan fokozatosan veszít erejéből, később is egyre-másra alkot új neveket — most már nem annyira a semmiből, mint inkább a régiek helyén. Egy-egy feltűnő sajátosság vagy a hasonló nevűek megkülönböztetésének szüksége már egy-egy megbolygatatlan nyelvi közösségen belül is új meg új névképződésekre adhat alkalmat ; annál több név születik akkor, ha a községbe idegen s főként idegen nemzetiségű elemek kéredzkednek be. Amíg a jövevények kisebbségben vannak, a község régi lakói a maguk nyelvén keresztelik el őket előbb nemzetiségük, majd származási helyük, foglalkozásuk stb. szerint is, s csak később kapnak idegen hangzású nevet ; de ha az idegen elem döntő túlsúlyra jut, a névadás folyamata akár meg is fordulhat. Az eredmény mindenképen az, hogy a nemzetiségi keveredés a nevekben is megmutatkozik, tehát a névelemzés eredményének történeti mérlegelésével megfogható, ha nem is száz százalékig. A nevek egy töredéke az osztályozás során bizonyára helytelen csoportba kerül ugyan, de ez elkerülhetetlen; nincs tudomány és nincsen módszer, melynek segítségével minden egyes név hajdani viselőjének nemzetiségét, eredetét meg lehetne határozni. A földrajzi nevek útmutatása kétségkívül megbízhatóbb, hibáktól mentesebb, mint a személyneveké, de nem olyan sokatmondó ; régibb időkbe nyúlik vissza — mert a falu lakossága, ha csak egyszerre teljesen ki nem cserélődik, nagy hűséggel és állandósággal őrzi a határrészek ősi nevét —, de éppen nagyobb állandóságánál fogva nem elég hajlékony, nem képes eléggé visszatükrözni a falu népességének különösen újkori viszontagságait. Minden nemzetiségtörténeti kutatásban kétségtelenül a dűlőnevek megszólaltatása a legszilárdabb alapvetés, erre kell építenie a történeti demográfia művelőjének, a jövőben talán még fokozottabb mértékben. De nem nélkülöz-