Századok – 1937

Értekezések - ALFÖLDI ANDRÁS: A római világ nagy válságának szemléletéhez 432–451

a római világ nagy válságának szemléletéhez. 435 csak a „hosszmetszet" perspektívái vezetnek rá, hogy a világkrízis okaival nem elég Severusig visszanyúlni és hogy nem közvetlenül felmerült csapások okozták, hanem legfeljebb csak kipattantották ezt egyik pillanatról a másikra stb., stb. Másrészt viszont, ha e hosszú vonalakat a különböző területeken már meghúztuk, nem lesz nehéz megmondani, hogy az egyes rezsimek mit végeztek s mit értek : hogy a fejlődés melyik irányvonalát segítették elő, hogv egyszerűen úsztak-e az árral, vagy új koncepciót igyekeztek-e megvalósítani, stb. Ez a szemlélet néhány évtizeddel ezelőtt még nem érett meg annyira, hogy az akkori szintetikus munkák megvalósíthatták volna, de ma már annyira haladt az egyes részterületeken a kutatás, hogy ennek nincsen komolyabb akadálya. Megkísérlem ezt néhány példával illusztrálni. Tekintsük először a gazdasági hanyatlást. Az ezüstpénz nemesfémtartalmának hajszálfinom csökkenése már Antoninus Pius alatt első pillantásra is észrevehetővé vált s Commodus alatt lényegesen fokozódva Severustól fogva egyre gyorsul. A harmadik században -foganatosított császári intézkedések tehát csak egy régi baj gyógyításával kísérleteznek, egyre inkább az infláció felé terelődve, — önálló cselekvési szabadságukat azonban mind a pénz javítása, mind rontása terén kétségbe kell vonnunk. Azt, hogy a collegiumokból hogyan váltak kényszer berendezések, vagy hogy miképen váltak az önkéntes adományok kényszerű adókká, hogy a későrómai kasztrendszer hogyan alakult ki, csak akkor fogjuk megérteni, ha nyomon követjük az állam első, esetenkénti beavatkozásait az egyesületek és közületek ügyeibe és látjuk, hogy amikor egyre rövidebbre fogják a gyeplőket, az csak ellensúlyozása akar lenni az egyre súlyosbodó bajoknak. Nem alkalmi intézkedések, hanem szerves és kényszerű folyamat eredménye volt, hogy a szenátori funkció üres címmé zsugorodott,1 vagy hogy a lovagrend először felvirágzott a szenátus kárára, azután amazzal együtt eltűnt a süllyesztőben.2 A császárállam átalakulását az első polgár kormányzásából a korlátlan uralkodó élet s halál feletti rendelkezése felé nem zsarnoki hajlamú császárok önkénye vitte — ha ily autokraták elősegítették is e folyamatot —, hanem olyan erők hosszú és felszín alatti működése idézte elő, amelyeket Julius Caesartól kezdve követhetünk nyomon.3 Mióta E. Kornemann megírta „Doppelprinzipat und Reichsteilung im Imperium Romanum" című művét (1930), azóta azt is tudjuk, hogy a császári személy meg-1 V. ö. megjegyzéseimet : Röm. Mitt. 50. 1935, 12. s köv. 1.; továbbá : L. Homo', Rev. Hist, 137. 1921, 161. s köv. 1., 138. 1921, I. s köv. 1. ; P. Lambrechts : La composition du sénat romain de Sept. Sev. jusqu'au Dioclétien (Diss. Pann. 1. sér. 8. 1937) 93. s köv. 1 . 2 A. Stein : Der röm. Ritterstand (1927), passim.; С. VV. Keyes The Rise of the Equités in the third Century (1917), passim; P. Lambrechts i. m. 96. 1. 3 Rom. Mitt. 50. 1935, 68. s köv. 1. 28*