Századok – 1937

Történelmi irodalom - Meinecke; Friedrich: Die Entstehung des Historismus. Ism.: Joó Tibor 360

361) történeti irodalom. erőitől ösztökélve állandó fejlődésben. Ilyen individuális totalitás nemcsak a személyiség, hanem a történeti világ nagy jelenségegységei, szociális képződményei is, mint népek, államok, korszakok, stílusok s így tovább. Ez a felfogás azonban távolról sem aprózza szét a történet egészét össze nem függő darabokra — mint ahogy például az ahisztorikus Frobenius—Spengler-féle kultúrmorfológia teszi —, sőt inkább az egész történetben is ilyen individuális totalitást lát ; M. művének másik nagy általános eredménye a történeti fejlődés megszakítatlan kontinuitásának meggyőző ábrázolása. E kontinuitás M. szerint — s ebben is a modern historizmus alapelveit fogadja el és igazolja történelmi példával — dialektikus. E dialektika nemcsak abban nyilvánul, hogy régi és új összeütközik, hanem abban is, hogy az új két poláris eszmét hordoz magában, az egyik főáramlatként szilárdul meg és jut uralomra, a másik pedig egyideig alárendelt szereplőként húzódik a homályba, míg a főáramlat lassan régivé válik ; akkor aztán ő kezd izmosodni és lesz az újabb új áramlat főiránya, hogy aztán ő is lassan régivé váljon, átadván helyét a mellette felnőtt mellékiránynak. A történeti fejlődés folyamán tehát az új a régi árnyában, gyakran köntösében növekszik ; lassanként válik egyre öntudatosabbá s ölt új, merőben sajátos formát. A történeti fejlődés tehát éppen az individualitás kibontakozása körvonalakból a teljes plaszticitásig. Ez a végzete. M-nek, amint ez egyéb műveiből is világosan kitetszik, alapmeggyőződése, hogy az eszme fejlődésének megvan a maga objektív dialektikai menete, de ez az emberi individuumok szubjektív élményeiben folyik le, mert maga a szellem az individuumokban él. Es ez nemcsak M., de az egész historizmus világnézeti alapmeggyőződése. Az „Entstehung des Historismus"-ban bemutatott fejlődés dialektikai tényezői egyrészt a természetjog, pragmatizmus és intellektualizmus, másrészt az individualizmus, fejlődésgondolat és érzelmesség. Mindketten ott rejlenek a felvilágosodás áramában, de az előbbi a főirány. A historizmus aztán úgy állt elő és kerekedett a felvilágosodás fölé, hogy az utóbbi tényező legyőzte az előbbit. E győzelem előkészítéséhez pedig a múltból veszi az első fegyvert, a platonizmustól, illetve új platonizmustól. A historizmus első mozdulása annak a gondolatnak a felújítása volt, hogy az egyénben a világszellem egy paránya él és kibontakozásra tör. Ehhez járul az az ösztönzés is, amelyet a reformáció kínált az Istenhez való közvetlen, közbenjárás nélküli viszony gondolatával és a pietizmus misztikájával. Ezekből a tényezőkből hajt ki bonyolult fejlődés folyamán az öntudatos historizmus. M. e fejlődést teljes bonyodalmasságában ábrázolja; mégpedig úgy, hogy a fejlődést hordozó egyének gondolatrendszerét analizálja, kipreparálva, mint az anatómiai ábrák az egész test puszta vázlatában a vér- vagy idegrendszer színes szövedékét, azokat a gondolatokat, melyek a historizmus kialakulásának vonalába esnek. A régi küzdelme folyik itt mindenütt az egyes gondolkodókban az újjal, s valódi intellektuális izgalom nyomon követni ábrázolásában, amint valósággal kitapintja az