Századok – 1937

Értekezések - RÉVÉSZ IMRE: Félegyházi Tamás és a debreceni iskola válsága 1570–71-ben 273–303

298 révész imre. sem holta után nem tudta elkerülni a „sinistra iudicia" settenkedését csöndes és nemes munkássága körül.1 Valljuk meg : éppen ezen a ponton valami tárgyi alapjuk lehetett is a balítéleteknek. Félegyházi, 1570—71-i nagy lelki válságának elmultával, szívvel-lélekkel visszatért ugyan a református tanalapra, de — amint írásai kétségtelenül bizonyítják — a szentháromságtannak a Szentírás megvonta korlátokon túlmenő feszegetését azután is meddőnek, sőt veszedelmesnek ítélte, hogy ,,az Isten titkos dolgainak mélységével elméjét el ne borítsa". A legteljesebb intellektuális becsületességgel bevallotta így, hogy ő a szentháromságtanból csak azt tartja megőrzendőnek és védelmezendőnek, ami belőle a Bibliában is megvan ; későbbi filozofikus dogmai kiépítését már nem ; s a bizonyítás és a védelmezés módszereiben sem hajlandó egy terméketlennek, sőt kétélűnek bizonyult módszert követni, bármily nagy tekintélyek szóltak is a mellett a református oldalon. Unitáriussá való átmeneti elhajlása ennyiben maradandó nyomot hagyott nála (ha nem is következetesen, mert a Krisztusban már nagyon is védte és bizonyította a két „természetet" és egy „személyt" — igaz, hogy ezt sem egyenesen és nyíltan az unitáriusok ellen fordított éllel). Ezen az alapon az ő református hithűsége még nem volt jogosan kétségbevonható — hiszen Kálvin, ifjabb éveiben, maga is pontosan ugyanilyen véleménnyel volt a szentháromságdogma bibliánkívüli műis ugyan ezent megerősítette, és az Krisztusba való igasságot az hívekben megpeesétlette. Miképpen azért természetekben egyek": így azon egy idvösséget az Krisztusban egyenlő értelemmel megerősítettik [!], hogy többé az hívek az Krisztusban jelentett életnek ígéreti felől ne kételködhessenek." Tehát itt sem beszél állatról és szömélyről, habár a „természetbeli" egységet emlegeti (ennek a hely- . nek a magyarázatánál is körülbelül Kálvin nyomán jár, Méliusztól megint csak erősen eltérve !). 1 Már az 1579-i első „Tanítás"-kiadás előszavában is félre nem érthető célzások vannak mindezekre. „Intem az híveket, ezen meg ne háborodjanak, hogy néhol valamennyire eltávoztam némely bölcseknek értelmektűi, sőt vigyék az magyarázatot nem az közönséges szokásra, hanem az próba kűre, az Istennek igéjére". Már itt megemlékezik némely bölcs emberekről, akiknek szándékuk volt, hogy mindezekről írjanak, de mindenről nem tudnak írni és már elmentek a „nyugodalomnak házában". Mentegetőzik,hogy mindenről, ami kívánatos lett volna, ő sem írhatott. Céloz az irigyekre, akik szidalmazni fogják az ő jó igyekezetét. Szerényen, de önérzetesen előre vitatkozik velük s a vitatkozásból sokkal személyesebb hang érzik ki, mint amilyen a „Zoilusok" elleni átlagos kirohanásokban lenni szokott e korban, amikor ez az irodalmi fellépésnek szinte konvenciója volt. — A „keresztyén olvasókat" külön is nagy nyomatékkal figyelmezteti, hogy elődei, a már elhalt „bölcs tanítók" „ugyanezent tanították".