Századok – 1937

Történelmi irodalom - Plucknett; Theodore F. T.: A concise history of the Common law. Ism.: Bónis György 236

238 történeti irodalom. angol jogtörténésznek, és olyan elődök után, mint Seiden, Reeves, Stubbs, Maitland és Holdsworth, lehetetlenség az esetjog mellőzésével írnia ; de P. nemcsak felhasználja mindezeket, nemcsak az utóbbi évek részletkutatásainak — nem egyszer saját hézagkitöltő munkáinak — alapos bibliográfiáját adja jegyzeteiben, de számos idézettel közvetlen kapcsolatba is hoz az írókkal és a joggyakorlattal. Az ilyen részek gyakran felvetik a kérdést a magyar kutató előtt, hogy vájjon mikor lesz nálunk lehetetlen csupasz törvény történetet írni nem kevésbbé szokásjogi fejlődésünkről ? A számtalan bírói dictum mellett egy középkori jogeset teljes közlése két oldalon jobb betekintést ad az egykorú szervezet, eljárás és nem utolsó sorban gondolkozás részleteibe, mint húsz oldal leírás adhatna. (114. s köv. 1.) Jellemző a hűbérúri szék eljárására, mikor a királyi curiában jelentést tevő lovagok felajánlják, hogy a jelentés igazságáért párviadalra kelnek ; a felperes egy márkáért vásárolja meg a királytól az inquisitio (jury) kiváltságát ; az alperes és a perbehívott szavatosok egymásután veszik tettleg birtokba a per tárgyát, egy kancát, amint rájuk kerül a sor : ezek felejthetetlen képek. Az ilyen illusztrációk a megértést segítik és arra emlékeztetnek, hogy P. elsősorban tankönyvet akart írni ; de hogy nem csak azt, arra a jogesetekből leszűrt, vagy mások kutatásain továbbépítő, nem egyszer igen eredeti megállapításai mutatnak. Ezek közül emelünk ki néhányat, s anélkül, hogy analógiákat akarnánk megállapítani, rámutatunk néhány magyar problémára, melyek megoldása hasonló vonalon lehetséges, vagy melyeknek még felvetéséhez sem jutottunk el. Távolról sem az angol-magyar hasonlóság délibábjának kergetői közé akarunk beállani, hanem az angol jogtörténet kiváló magyarázati hasznosságát szeretnénk hangsúlyozni a mi jogfejlődésünkkel kapcsolatban. Az angol jog ilyen alkalmazására Grosschmid zseniálisan mutatott példát (Werbőczy és az angol jog, Budapest, 1928., és másutt is) ; P. könyve viszont elsőrangúan illusztrálja, hogy az a „középkori közös vetőmag", melyben Grosschmid a néha meglepő egyezések okát látja, lényegében az egyházjog és — bizony — a hűbéri jog talajából származott. A középkori jogszemléletre legjellemzőbb a „politikai" jogok tulajdonjogi szentsége. A királyi prerogatíva, a barones joghelyzete, a rendkívüli adózás módjai, egyes tisztviselők jogai, privilégiumok, bírói kiváltságok stb. olyan elbánást nyertek a királyi curiában, mint a földtulajdon, vagy legalább is a testetlen dolgok (incorporeal hereditaments) ; a törvényhozás első ünnepélyes formája azonos a birtokadományozással, a Magna Cartát sem véve ki (284. s köv. 1.). Ennek a hűbéri felfogásnak hátrányai kitűntek a földbirtokosok káros befolyásában a helyi igazgatásra, bíráskodásra és később a parlamenti választásokra, de előnyei is voltak az egyéni szabadság tulajdoni védelme révén. P. a hódításra vezeti vissza ezt az állapotot és még a XV. században is teljes erejében mutatja be (37, 131.1.) ; Mcllwain (Growth of the political thought in the West. London, 1932. 394. 1., idézi P.,