Századok – 1936
Értekezések - RÉVÉSZ IMRE: Debrecen lelki válsága 1561–1571. - 38–75
48 RÉVÉSZ IMRE. humanista orvos, a század egyik legtudósabb hebraistája s egyben legdühödtebben polémikus hajlamú, de tökéletesen terméketlen teológus-műkedvelője, jóformán egész Közép- és Kelet-Európát bekóborolta és felkavarta azzal a tanításával, hogy Krisztus közbenjárói, tehát üdvközvetítői munkájában csak az <3 emberi természetének van szerepe, az isteninek nincsen. Ezt a tant Stancaro a Krisztus istensége érinthetetlen voltának biztosítására s ezáltal a szentháromságtan védelmére állította föl: mert szerinte csorba esik a Krisztus isteni fenségén és teljességén, hogyha annak például a keresztfán való szenvedésben, jajveszékelésben, meghalásban is, amelyek kifejezetten mind emberi vonások, részt tulajdonítunk. A Krisztus isteni és emberi természetének ez a merev, a Szentírás és a józan egyházi tanítás szerint egyaránt megengedhetetlen szétválasztása természetesen heves ellenmondást keltett a különböző felekezeti táborokban egyaránt; de az olasz, akinek szenvedélye volt a vitatkozás, győzte szóval, ellenérvekkel, gorombasággal is s úgy ezzel a fő tanításával, mint a vita hevében kipattant egyéb bizarr állításaival és állásfoglalásaival is jobb ügyre méltó izgalmakat tudott jártában-keltében támasztani. A végletekig elvont és kihegyezett műkedvelő teológiai fejtegetéseknek, noha az ő folyvást és jóhiszeműleg hangoztatott szándéka szerint a szentháromságtan megvédésére irányultak, az lett a tragikumuk, hogy bizonyos értelemben mégis az antitrinitárizmusnak lettek útcsinálóivá : széles körökben fölkeltették a hajlamot az elvont, szőrszálhasogató, sem a Bibliában, sem a komoly vallásos élmények világában gyökérrel nem bíró teológiai és még inkább metafizikai spekuláció iránt, a már eredetileg is antitrinitárizmusra hajló szellemeket — főkép olasz és lengyel humanistákat — csak annál erősebb ellenmondásra, a Stancaro által dühösen, de félszegen és szélsőségesen védelmezett szentháromságtannak annál keményebb kritikájára izgatták. Ahol egyszer ez a nyughatatlan és meggyőzhetetlen vén talián végigszáguldott, ott előbb vagy utóbb felbukkant az eleinte úgyahogy leplezett, de csakhamar egészen nyilt sisakú antitrinitárius propaganda is.1 1 A Stancaro-kérdésről részletesen szólok „Méliusz és Kálvin" című. tanulmányom egy külön fejezetében. (Erdélyi Múzeum, 1936.) Itt csak az ott is felhasznált irodalmat sorolom fel : Th. Wotschke: Fr. Stancaro. (Altpreussische Monatschrift, 1910.) — Realenzyklopädie für protestantische Theologie und Kirche3 18. Schmidt— Benrath cikke. — R. Seeberg : Dogmengeschichte. IV. k. — St. von Dunin-Borkowski : Die Gruppierung der Antitrinitarier des
