Századok – 1935

Történeti irodalom - Pfeiffer János l. Lukcsics Pál 96

98 TÖRTÉNETI IRODALOM. didakta ezermesterek névsora egészíti ki a már felsorolt neveket. Az előadottakból kétségtelenné válik, hogy L. és P. munkája» elismerésreméltó teljesítménye a kutató és adatközlő irodalomnak. Minden munkának, mely a jövőben a Dunántúl egyház-, gazdaság-, had-, kultúr- és művészettörténetével foglalkozik, szorgalmasan idézett kútfeje lesz ez a könyv s egyébként is önmagában és önmagáért értéket képvisel. Szerzői a következetes, mindenre körültekintő szorgalom nyugodt önérzetével tekinthetnek munkájukra, melynél jobbat ma még a lokális történetírás sem produkált. Örömmel olvastuk végig s örömmel tekintünk a szerzőknek a kötetben már jelzett további közös munkássága elé. Mégis kénytelenek vagyunk néhány lényegbevágó és néhány felületen mozgó kifogásunkat ideiktatni. A könyv ugyanis címében nem adalékokat ígér, hanem nagyvonalú felépítést a várostörténet egy olyan korszakáról, mely a feldolgozó számára szinte korlátlan lehetőségeket rejteget. A könyv azonban nemhogy nagyvonalúságról, de még felépítésre való törekvésről sem tanúskodik. Csupán nyersanyagot tartalmaz. Kitűnő minőségű, de raktári módon kezelt nyersanyagot. A katolikus restauráció, ez a látható és láthatatlan szálaiban annyira bonyolult szellemi mozgalom, csak néhány telekelkobzásban és prédikátorkergetésben érzékelhető. A szerzők nem kívánnak a dolgok mélyére tekinteni ott sem, midőn a város lakosságának kicserélődéséről mint tényről beszélnek. Pedig fokozott figyelmet érdemelt volna az a körülmény, hogy Veszprémnek 1696-ban összeírt töretlenül színmagyar lakossága a XVIII. sz. közepére eltűnt s helyet adott az új telepítésű, németajkú lakosságnak. Nem vizsgálták, vájjon természetes folyamat volt-e ez, vagy nem s egyáltalában az új lakosság betelepedésének menetéről sem kapunk képet. Különösen kifogásolható pedig a szerzőknek az az eljárása, hogy míg a németajkú iparosságról részletesen megemlékeznek és városias, polgárosult életmódját gyakran hangsúlyozzák, addig a magyar korszak lakosainak iparűző rétegeiről minden sürgető ok és alaposabb indokolás nélkül kijelentik, hogy nem jöhet számba mint városalkotó elem. A barokk a maga jellegzetes életformáival, mely az utóbbi idők magyar történetírásának legszebb és sok szempontjával, újraértékelésével talán a legtartalmasabb lapjait hívta életre, ugyancsak kurta-furcsa beállításban szerepel a könyvben. Nem célzunk itt a művészettörténeti terminológiának helytelen, meg nem értett alkalmazásáról (gyönyörű barokkhatás, igazi barokkhatas, barokkegyszerűseg stb,), hanem a szerzők által is barokkszeilemnek aposztrofált leírásra, mely a barokkszellem megnyilvánulását körmenetek tartásában látja kulminálni. (108. 1.) A nagy barokk püspökök egyénisége is elsikkad a könyvben. Biró Márton mint izgága, mindenkivel pörösködő békétlen emberke tűnik elénk, pedig ez az erőszakosságaiban is nagyvonalú, szellemében emelkedett, méltóságára sokat adó, Egyházának hatalmáért küzdő s a rendi gondolatot