Századok – 1935

Történeti irodalom - Gróf Tisza István Összes Munkái. 4. sorozat. II–V. k. Ism.: Balanyi György 81

82 TÖRTÉNETI IRODALOM. emberé is, aki tömérdek gondja-baja közepett is módját tudja ejteni, hogy személyesen nézzen utána a hozzáforduló szegény emberek apró ügyes-bajos dolgainak. így saját szava szerint kezét-lábát lejárta, hogy a rekvirált fogatok térítési árának ügyét valahára dűlőre vigye (III. 140. 1.) s mikor hónapok keserves munkájával végre sikerül nyélbeütnie a dolgot, ezt mint nagy vívmányt közli — Sörös Gyula jegyzővel (U. o. 164.1.). 1915 nov. 26-án a harctéren elesett Borsós Ferenc gazdasági cseléd özvegye érdekében ír a sarkadi jegyzőnek és utasítja őt, hogy haladéktalanul gondoskodjék a nevezettnek kijáró özvegyi segély megállapításáról és kiutalásáról (IV. 283. 1.). Még jellemzőbb világot vetnek emberséges gondolkodására 1915 aug. 27-én geszti számvevőjéhez intézett sorai : ,,A mostani drágaság mellett nagyon nehéz helyzetbe juthattak azok az istállóbeli cselédeink, akik egész fizetésüket pénzben veszik fel. Nagy csodálkozásomra egyikőjök sem panaszkodott még, vagy intézett hozzám kérést. De igazán törődnöm kellene velük, hiszen csupa régi hűséges ember, akinek az is becsületére válik, hogy nem panaszkodik. Feltűnés nélkül nézzen kérem a dolog után, tájékoztasson helyzetük felől és mondja meg, mit tartana legszükségesebbnek." (U. o. 146. 1.) Különösen a háború szerencsétlen áldozatainak, a sebesülteknek, rokkantaknak és hadifoglyoknak ügyét karolja fel nagy szeretettel és megértéssel ; e tárgyban váltott sűrű levelei meggyőzően mutatják, hogy nem bürokratikus kérdést, hanem szívügyet látott a dologban. A levelek tanulmányozása nyomán általában melegebbé és emberibbé válik az a szigorú és keményvágású arc, mely a tragikussorsú miniszterelnökről a magyar köztudatba belevésődött. így közvetlen közelről szemlélve, a rideg vonások észrevétlenül megenyhülnek s megértő részvét, olykor szinte apai gyöngédség ül ki rajtuk ; sőt időnkint a nyugodt bölcs mindent megértő és megbocsátó mosolya is felhajnallik rajtuk. „Hiába — olvassuk egyik levelében —, furcsa bogár az ember. A legfurcsább pedig valamennyi közt az, aki különbnek tartja magát a többinél ; mikor mindnyájan olyan végtelen piciny pionok vagyunk a világ sorsát intéző felsőbb hatalom kezében." (IV. 146. 1.) Az emberséges ember mellett nem kevésbbé határozott vonásokban tűnik elénk a tüzesérzésű, fajáért élni-halni kész magyar ember képe. Hogy T. szerette nemzetét, mint kevesen kortársai közül, azt eddig is tudtuk, de hogy ilyen hévvel szerette, csak most, közvetlen megnyilatkozásaiból látjuk. Faj szeretetének legkézzelfoghatóbb bizonysága szinte vallásos áhítatig emelkedő hite, mellyel minden ellenkező látszat dacára rendületlenül bízik nemzete hivatásában és jövőjében. „Keserves húsz esztendőn keresztül gyötört az a gondolat — írja egyhelyütt —, hogy ez a monarchia s benne a magyar nemzet pusztulásra van kárhoztatva, mert az Űristen el akarja veszteni azt, akinek elveszi az eszét. Az utolsó néhány évben kezdett jobbra fordulni a dolog, mind újabb és újabb örvendetes események keltették új életre