Századok – 1935

Történeti irodalom - International Bibliography of Historical Sciences. I–V.; VII. k. Ism.: Baráth Tibor 231

TÖRTÉNETI IRODALOM. 237 ezerepet játszott és játszik manapság is egész Európában, csak hetek fáradsága révén szerezhessünk kimerítő bibliográfiai tájékozódást. A meglévő „Palesztina" rovat ugyancsak keveset mond e nép karrierjéről. Hasonlóképen nem illik Etelköz és Lebédia „Magyarország" alá, hanem igen is a „magyarság" alá. Van is már eset a történeti irodalomban hasonló természetű mutató felállítására a Dahlman—Waitz legutolsó kiadásában, ahol az „Auslandsdeutschtum" című fejezet az érintett gondolatból eredhetett. Ezt a javasolt mutatót — újra hangsúlyozzuk —- csakis a nemzeti munkatársak állíthatnák össze, éspedig a korrektúrapéldányok alapján, mert csak azok ismerik részletesen a vonatkozó irodalmat. Ebből a párlapos pótlékból bizonyára anyagi haszon is háramlana, mert nemzeti bibliográfiával nem rendelkező országok számára igen használható tájékoztatást nyújtana. Nem volna felesleges a már megjelent kötetekhez is elkészíteni a javasolt mutatót. Speciálisan a mi tudománypolitikánkat illetik az alábbi észrevételek. 1. Az ilyen átfogó címszók alatt, mint Középeurópa, Keleteurópa, Duna, Duna-völgye, Duna-medence, Kárpátok, alig találunk magyar munkát. E tényt ismerve, érdemben cselekednénk, ha jelentősebb kiadványainkhoz magyarázatul hozzáfűznők például, hogy „adalék a Duna-medence történetéhez". Néha ugyanis a tárgy nemzetközi szempontból való meg nem nevezése a szerkesztőség, sőt a specialista előtt is azt a benyomást kelti, hogy jelentéktelen részletmunkával áll szemben. így a magyar munkatárs adaléka a rostálásnál gyakran kihull1

. A megállapított tényből eredő második, sokkal fontosabb következtetés az, hogy a magyar történetírás a szükségesnél kevesebb gondot fordít arra, hogy saját szempontjából átgondolja és megfogalmazza Középeurópa, Keleteurópa, Duna-völgve stb. történetét. A külföldi specialisták ma már nem korlátozzák vizsgálódásukat csupán egy-egy középeurópai nemzet történetére s nem abból kiindulva igyekeznek megérteni a nagyobb egységet, Középeurópát, hanem fordítva. Ez kifejezésre jut a háború utáni angol, német, olasz „keleteurópai" történetkutató intézetek létesítésében. Nyomatékosan figyelmeztet ez arra, hogy történetírásunknak mily nagy szüksége van magyar értelmű dunavölgyi történetszemléletre ! 2. Az imént közölt statisztikából meglepődve vehetjük tudomásul, hogy a magyarság történeti szerepére vonatkozó tájékoztatást a kívánatosnál nagyobb mértékben idegen szerzők szolgáltatják. Ha figyelembe vesszük, hogy e szerzők munkái világnyelven, avagy világnyelven írt részletes kivonatokkal jelennek meg, szomorúan állapíthatjuk meg azt is, hogy a magyar 1 Iorga nem ok nélkül helyezi Romániát minden hasonló alkalommal „Délkelet-Európába" és lengyel kollégáink számára sem dekoratív elem az „európai Kelet" (Est européen).