Századok – 1935

Történeti irodalom - Málnási Ödön: Gróf Csáky Imre bíbornok élete és kora. (1672–1732) Ism.: Bónis György 210

TÖRTÉNETI IRODALOM. 215 kat is(!) a tárgyalásokra. Csáky állította össze a jogi rendszer 4nyersanyagát és az 1723. évi döntő vitában ő fogadtatta el annak lényegét, egyenként szerelve le az országgyűlés hangadó tagjait (200., 256., 266. 1.). A valóságban a bizottság összetétele egyáltalán nem volt „fogyatékos", hiszen abban az említetteken kívül Bencsik professzor, Prileszkv és Skaricza kiváló ügyvédek is helyet foglaltak s a kiegészítést a király távolról sem bízta Csákyra, hanem kijelentette, hogy egy kancelláriai tanácsost és egy doctor iurist maga fog még kijelölni, amit meg is tett. (1716. nov. 3. leirata, Régi orsz. ltár Lad. Q. Fasc. A. Nr. 1.) A jogi rendszer vázlatát a köznemes Prileszkv, nyersanyagát a köznemes Szluha állította össze, Csákvnak csak irányító szerepe volt, de minthogy betegeskedése miatt alig egy-két ülésen jelent meg és nem rendelkezett kellő energiával, akaratát sokszor nem is tudta keresztülvinni. (A bizonyító anyagot máshelvütt kívánom bővebben kifejteni.) Az 1723-i országgyűlésen pedig nem Csáky agitációja, hanem Esterházy Imre és Л1 annaget ta munkája, de főleg a király leiratai szerelték le az ellenzéket és buzdították a hűségeseket. (Ilyet kapott Csáky is, de ezt M. egészen rossz összefüggésben hozza : 268., 269. 1.) Mindebből láthatjuk, hogy M. a köznemesség rovására túlságosan kiemeli Csáky alakját, pedig a valóságban a nemesek is tudtak dolgozni az igazságért, Csáky viszont sokkal gyengébb akaratú ember volt, semhogy „а XVIII. század Széchenyije" lehessen (9. 1.). Aki a mágnások elitje és a köznemesek zöme közti mérleget ilyen egyoldalúan állítja föl, aki egyrészt az ideális gondolkozású Csáky és a nemesség, másrészt a kiváltságos és a jogtalan osztály közt olyan mély szakadékot lát, természetesen nem ismerheti el az egész társadalmat átfogó barokk-szellemet a kor szellemének. De ez a mesterséges széttagolás őt magát is képtelenné teszi egységes korszellem megjelölésére. Csak azt állítja, hogy a kor nem hanyatló, nem is barokk, de hogy mi, arra nem ad feleletet (243., 244. 1.). Így tehát nincs mivel vitatkoznunk. Nézetünk szerint a kor megnyilvánulásaiból sokkal meggyőzőbben mutatta ki a barokk-szellemet Szekfű Gyula (Magyar Történet VI. 130. skk. 1), semhogy azt M. félreértésen alapuló és propagandisztikusan beállított adatai alapján kétségbe kellene vonnunk. Miért ne viselhetnék a kor építkezése és egvéb alkotásai ugyanazt az elnevezést, ha a bennük kifejeződő szellem, a hazafias (királyhű és rendi), vallásos, a multat és a hősiességet tisztelő barokkszellem azonos, mikor például a renaissance-kultúra elnevezés már régen vitán fölül áll. Végső feladatként M. munkájának értékét kell megállapítanunk. Ö maga meg van róla győződve, hogy a helyérdekű (79., 85. 1.) és alkotmány történeti fikciókat kergető (133. 1.) történetírással szemben egy új társadalmi és történeti szemlélet kifejezését adja (298. 1.), gr. Csáky Imre előszava pedig a kuruc történetírás elítélésével emeli ki M. érdemeit. Ha nem is vonhatjuk kétségbe a munka modernebb (helvenkint túlságosan szociális