Századok – 1935

Történeti irodalom - Szekfű Gyula l. Hóman Bálint 192

200 TÖRTÉNETI IRODALOM. A munka eredeti terve szerint H.-nak kellett volna az egész magyar középkor történetét megírnia. Közbejött akadályok miatt azonban csak Mátyás trónraléptéig készült el — az utolsó fejezetben már Bartoniek Emma volt munkatársa — s így Mátyás és a Jagellók korát Sz. írta meg. Hozzá ez a kor nagyon közel állt ; Mohács előzményeivel alaposan foglalkozott, mielőtt a XVI. század történetéhez kezdett volna, mert hiszen csak így indulhatott el a magyar új kor megírására, azonkívül a rendiség szempontjából ez az annyira jelentős korszak őt, akinek az újkori rendiség nagyszerű képét köszönhetjük, különösen érdekelhette. Hogy pedig Mátyás hatalmas egyénisége s az uralkodásával kapcsolatos problémák erősen vonzották, azt természetesnek tarthatjuk ; így megértjük, hogy nagy szeretettel mélyedt el, tulaj don képeni munkája befejeztével, ennek a korszaknak a tanulmányozásába. Mátyás megválasztása és az 1458-i törvények a XV. század derekára már nagyra nőtt rendek újabb lendületes térhódítását mutatják, amint siettek felhasználni az alkalmat saját érdekeik hathatós képviseletére. De nagyot csalódtak, mert Mátyás rögtön megmutatta, hogy nem hajlandó a rendi követeléseket elfogadni. Amint H. Károly Róbert és Nagy Lajos egyéniségét vette vizsgálat alá, hogy megmagyarázhassa, mikép tudták a XIII. század végén megindult rendi fejlődés útját elzárni, Sz. meg Mátyás lelkéhez igyekszik közel férkőzni, hogy uralkodása jellegzetességeit a gyökerekig feltárhassa, Kiindulópontja az, hogy Mátyás renaissance-fejedelem volt, tehát megértéséhez és igazi nagysága méltánylásához a „renaissance" fogalma adja meg a kulcsot. Ennek finom elemzésével állítja elénk a húsból s vérből való renaissance-királyt s ad feleletet két igen jelentős kérdésre. Mátyást, akinek, mint Sz. írja, renaissance-szelleme nem kisebbet alkotott, mint egészen új, büszke magyar államot, uralkodásában az a hit éltette, hogy ő a magyar nemzet akaratának kifejezője és formálója. S mivel a magyar renaissance államában a még szunnyadó nemzeti erőket egyedül a fejedelem személye képviselte, ő lett ismét természetes képviselője a nemzeti autonómiának. (Jól emlékszünk, hogy Meinecke e tartalmas kifejezését Sz. honosította meg két évtized előtt történetirodalmunkban.) így a rendek említett előretörésének meg kellett torpannia a fejedelemmel szemben, akinek nagy morális erőssége volt, hogy ő képviselte a nemzeti vagy állami érdekeket. A fejlődésnek az az iránya tehát, amelyet az ő uralkodása megjelölt, az újkor abszolutisztikus nemzetállama volt, s ebben Mátyás országa, megelőzve a németnyelvterületeket, a francia állammal haladt párhuzamosan. Érdekes, amit erre vonatkozólag Kardos Tibor állapít meg,1 hogy 1 Callimachus. Bpest, 1931. (Minerva-könyvtár, XXXVI.) 65, 76. ; u. a. : Stílustanulmányok Mátyás király kancelláriájáról. (Közlemények a pécsi Erzsébet-tudományegyetem könvvtárából). 22. sz. (1933. okt.) 13. 1.