Századok – 1934
Szemle - K. Török Mihály Miklós: A magyar egyházpolitikai harc története. Ism.: Révész Imre 247
248-SZEMLE. mesebb képviselőinek lelkivilágát, világnézeti és politikai meghatározottságát, különösen pedig a keresztyénséghez való viszonyát törekszik elfogulatlanul méltányolni, az ő konzervatív liberalizmusukat a szabadelvűségnek egyre jobban radikálizálódó, úgy világnézeti, mint politikai és társadalmi tekintetben balfelé tolódó későbbi irányaitól megkülönböztetni s ebben a tekintetben nemcsak Deákról, Eötvös Józsefről és idősb Andrássy Gyuláról, de még Tisza Kálmánról is van elismerő szava. Viszont a saját álláspontján is hiányául rójuk fel a műnek azt, hogy a korszak szellemtörténeti elemzésében nem megy mélyebbre, nem törekszik pontosan lemérni, hogy az egyházpolitikai ellentétek keletkezésében mennyi részük volt a nemzet életét 1840—1890 közt formált szellemi áramlatoknak, politikai, társadalmi, gazdasági erőtényezőknek : a liberálizálódó középosztály gazdasági és lelki válságáról, szabadkőművesség és zsidóság szerepéről, a protestantizmus magatartásáról stb. csak egészen általános megjegyzéseket hallunk és ezek sokszor egyes közismert publicisztikai szólamoknál éppen nem súlyosabbak. Pedig T.-nek a saját álláspontjának minden sérelme nélkül is érdemes lett volna elmélyedni például annak a kérdésnek kissé behatóbb vizsgálatába, hogy milyen nemcsak formai, hanem tartalmi eltérések is vannak a protestáns egyházak egyházpolitikai álláspontja meg a között, amit a liberális kormányok képviseltek és vittek keresztül és a között, amit a világnézeti téren a hetvenes évek óta egyre jobban balfelé sodródott fővárosi sajtó követelt. Van ugyan T.-nek sejtelme arról, hogy e háromféle irány között éles különbségek, sőt szakadékok vannak, de ezekre világosan és szabatosan rámutatni nem tud, nem is iparkodik. Könyvének különösen második felében már egyre kevésbbé törődik a mélyebb motívumok felkutatásával s egyre inkább a krónikaszerű stílust engedi érvényesülni. T. egyes apróbb-nagyobb elírásait és vitatható állításait nem akarjuk egyenként ujjunkra szedni, de nem mehetünk el szó nélkül a 94. 1.-n olvasható amaz állítása mellett, amely szerint Tisza Kálmán, a miniszterelnöksége alatt levelet írt volna XIII. Leó pápának azzal a kéréssel, hogy szólítsa föl a magyar klérust a szabadelvű párt támogatására. Ez az állítás — amelyet a szerző nyilván az egyik főforrásaként említett Bonitz Ferenc-féle Zichy Nándor-életrajzból vett (Budapest, 1912. 178—9. 1.) anélkül, hogy azt tovább ellenőrizte volna — ebben a formában nem szabatos és nagy mértékben megtévesztő. A nagy egyházpolitikai vita folyamán, 1893 március 9-én állott elő Asbóth János a képviselőházban azzal a „leleplezéssel", hogy 1884-ben a magyar kormány részéről a közös külügyminisztérium útján jegyzék intéztetett volna gróf Paar akkori vatikáni nagykövethez, azzal a céllal, hogy a Vatikán megnyugtatást nyerjen abban a tekintetben, hogy a magyarországi római katholikusok nagyfokú izgatottságára nincsen ok, miután a Tisza-kormány által beterjesztett polgári házassági törvényjavaslat visszavonatott. E „leleplezés" hatása alatt a Házban nagy izgalom keletkezett, mert a dolgot már maga Asbóth, annál inkább az ellenzék még szenvedélyesebb tagjai, Tisza Kálmán határozott és ismételt tiltakozása ellenére úgy kommentálták, mint hogyha egyenesen a Vatikánnak a magyar kormánypolitika kortescóljaira való felhasználásáról lett volna szó, Tisza Kálmán legszemélyesebb akciójaként. Végül is, Pázmándy Dénes interpellációjára Wekerle Sándor miniszterelnöknek kellett a kérdésben nyilatkoznia, aki a márc.. 16-i ülésben kifejtette, hogy 1884 március 24-én az akkori diplomáciai nyelven „Privatschreiben"-nek nevezett — tehát nem hivatalos — jegyzék intéztetett a római szentszéknél
