Századok – 1934

Történeti irodalom - Ligeti; Paul: Der Weg aus dem Chaos. Ism.: Váczy Péter 227

TÖRTÉNETI IRODALOM. 22!) pedig az egyes művészeti ágak „szelleme". Ez azonban azt jelenti, hogy nem az a lényeges, mennyiben festői vagy szobrászi a kérdéses kor, hanem hogy az illető kort milyen szépségideál hatotta át s mi volt az a célkitűzés, amely nemcsak a képzőművészetet, de a zenét is, az irodalmat is vezette. A „Kunstwille" maga az alkotó géniusz, ezzel szemben építészet, szobrászat, zene már csak lehetőség, keret a géniusz alkotó munkájának. Nem kívülről, a keret és a forma alapján, hanem belülről, a lelki oldaláról kell a kor művészi megnyilatkozását meghatároznunk. Hogy ez így van, azt maga L. is érzi. Ugyanis az egyes képzőművészeti ágak jelentését kimélyíti a lelkület irányában. Szerinte az építészet, a szobrászat, a festészet, sajátos struktúráját tekintve, más-más lelkületnek felel meg. Az építészet például természetéből kifolyólag nem képes kifejezni a mozgalmasságot, a lebegő könnyűséget, a pillanatnyit és ha mégis próbálkozik vele — ezt tette a szecesszió — a bukás elkerülhetetlen. Ezzel szemben a festészet igazi eleme a pillanat, a mozgás ábrázolása. A természettel szembehelyezve : az építészet absztrakt, alkotó s nem utánzó művészet. A festészet ellenkezőleg passzív, utánzó magatartást tesz fel. Az építészet — továbbmenve — objektív, vagyis az egyéniségnek a kifejezésben kevés lehetőséget nyújt. A festészet szubjektív, az individuum igazi szószólója. Ilyen és hasonló párhuzamokon keresztül L. arra a nehezen elfogadható eredményre jut, hogy az építészet az összefogás, az idealizmus, a hit, a tevékenység, a tervszerűség stb. korával áll kapcsolatban, míg a festészet egyértelmű a szemlélő, élvező, passzív életforma, az egyéni szabadság, az individuális elkülönülés művészetével. Már ebből a rövid áttekintésből is kiviláglik, hogy L. szkémáinak a „Kunstwille" fogalmához semmi közük nincs. A „Kunstwille" történeti fogalom, a korból nő ki s ezért mindig egyszeri. Ezzel szemben L. az egyes képzőművészeti ágaknak „lelki alkatát" körvonalazta meg építészeti, szobrászati és festészeti szkémáiban, tudományos szempontból kétes értékű eljárás útján. Az építészetet azért követi a szobrászat, ezt pedig azért a festészet, mert a hozzájuk kapcsolódó lelkület, életforma ebben a sorrendben tételezi fel egymást. Az építészet a kezdő, építő korban lép az előtérbe, mert az építészet szelleme azonos a kezdő, absztrakt, idealizmussal telített korok szellemével. A kezdő korban még minden elvont, eszmei, a kifejezés, a formaadás még csak első próbálkozásainál tart. A lelki tartalmak testté válása lassú fejlődés eredménye és tulajdonképen a szobrászi korban lép fel. A festészet kora már a kifejezésben megnyilvánult harmónia feloszlását jelzi. A fejlődés három fázisa tehát az alkotó tevékenység különböző stádiumainak fogható fel. Ahogyan a művész az ötletből a beteljesülés más-más fokán keresztül alakítja ki művét, úgy halad a történelem alkotó folyama is az elvontból, a vázlatból a kész mű, a testté vált ige felé. A történelemben felismerhető törvény tehát L. értelmezése szerint az alkotás