Századok – 1934

Értekezések - M. CSÁSZÁR EDIT: Újabb színésztörténeti irodalmunk 201

208 M. CSÁSZÁR EDIT. tanunk, hogy az irodalomban sem eléggé jártasak, levéltári kutatásuk pedig nem eléggé alapos. A német színháztörténészek általában képzettebbek, mert levéltári forrásaikon kívül a német szakirodalmat is jól ismerik. A magyaroknál ezzel szemben az a helyzet, hogy örülnünk kell, ha a felsorolt irodalom nem néhány tucat szépen hangzó könyvcímből áll, amelyekre azonban a dolgozatban nincs utalás s amslyeket a szerző —- eredményei után ítélve — nem is használt. Van írónk, aki említi például Rakodczay és Pukánszkyné Kádár J. nevét, de nem idézi őket munkájában ; egy másik következetesebb, m3rt hallgatagon elmegy mellettük. Molnár Györgyről talán azt sem tudják, hogy élt, pedig színházi aranykorunk színészportréit ő festette meg feljegyzéseiben. Ha az esztéta nincs tisztában a színészettörténelemmel, a történetíró viszont nem törődik az esztétikával ; amaz a kort, ez a Hamburgische Dramaturgie-t nem ismeri. Pedig a színház nagy egység, amelynek hármas lényegét történetírójának éppen úgy ismernie kell, mint külső járulékait : a pénztár, a ruhatár és a díszletek —• az üzem — helyzetét. Ez utóbbiak talán könnyebben kezelhetőek, mert adatszerűbbek. Magyar feldolgozóink azonban itt sem remekeltek : Bíró például megemlíti „bizonyos Ottó úr" és „Neefe úr" nevét, az előbbiről pár szóval elmondja, hogy Londonból jött és az előfüggönyt tervezte, az utóbbiról . . . semmit. A német tudományosságnak egyedül csak Bécs díszletművészetéről két hatalmas kötetből álló feldolgozás és képgyűjtemény áll a rendelkezésére1 s a tavalyi Prinz Eugen Ausstellungen apróbb-nagyobb színpadmodellekkel, nagy képanyaggal illusztrálták nem is a német, de az olasz színház bécsi múltját. Vájjon nem lenne érdemes egy kicsit többet foglalkozni a magyar dekorációkkal is? Ugyancsak értéket jelentenének a szereptanulmányok. Újságok színikritikái mellett jó szolgálatot tehet e téren a színészek magánlevelezése is. Ez, magától értetődően, már levéltári kutatást nem a színpadon szerepel először irodalmunkban. Egészen bizonyos, hogy az általános érdeklődés színpadra hozta volna a népet a Bartayhirdette pályázat és a bécsi Lokalstück nélkül is, amelytől lényegbevágót nem, csak teátrális fogásokat vett át. Talán a komoly alapgondolatú magyar népszínmű rokonabb a bécsinél a berlini Volksstückkel. E rokonságnak természetesen nem irodalmi kölcsönhatás, hanem a hasonló viszonyok az okai. Berlin a kialakuló kispolgári osztályt ós a szabadparasztságot, a népet viszi színpadra, komoly formában ; e népnek van szánva, s rövid virágzás után elbukik, mint a mienk ; Bab szerint nem azért, mert nem népi talajból nőtt ki, hanem, mert a közönség, amelynek szánták, nem tud a színházlátogatók anyagi színvonalán megmaradni : visszahanyatlik a parasztságba vagy a proletariátusba vész el. Bab, J. : Der Mensch auf der Bühne. III. k. 46. skk. 1. 1 Gregor, J. : Wiener szenische Kunst. I. B. Wiener Drucke. 1924. II. B. Amalthea-Verlag. Zürich—Leipzig—Wien, 1925. — A könyv első kötete különben Neeféről is megemlékezik ; szerinte a barokk és a modern felfogás válaszútján álló, nem éppen jelentékeny művészi egyéniség volt. (112. 1.)