Századok – 1933

Történeti irodalom - Rados Jenő: Magyar kastélyok. Ism.: Kampis Antal 70

71 történeti irodalom. legalább nyersében irányíthatta volna, megóván a, bár jóhiszemű, túlkövetkeztetésektől. Sajnos, várakozásunkban megcsalódtunk. R. mindössze kilencoldalas, sajátmaga által is ,,futólagos"-nak jelzett, csillagokkal hat fejezetre osztott „összefoglalást" ad arról az anyagról, amelyről maga is többször kijelenti, hogy feltárása a kezdet kezdetén áll, tehát összefoglalásra még semmiesetre sem ért meg. Bevezetésül a könyv általános célját, rendeltetését fejti ki, rámutatva a kastélyoknak mint kultúrcentrumoknak, sokszor a messzejövőbe is kiható szerepére. Megjelöli annak okait, hogy e fontos tárgykör részletes feldolgozása elmaradt és kimerítő programmját adja annak az igazán hosszadalmas, sok türelmet igénylő, sok csalódást okozó munkának, melyet e tárggyal kapcsolatban ki kell fejtenie a kutatónak, de amelyre ő nem vállalkozott. Nem világítja meg azokat a tételeket sem, amelyeket pedig mint biztos megállapításokat ír le. Például, hogy hol és mikor fejtettek ki hatást egyéb barokk építészetünkre a kasté-I lyok ? Városi építkezéseink nem voltak-e inkább formáló erejűek a vidék felé mint fordítva ? Nem áll meg az a tétele, hogy kastélyaink építésében túlnyomóan nagy mesterek vettek volna részt, szemben a városi polgári elem építészeivel. Réh Elemér kutatásai során régóta feltételezi, hogy szinte kizárólag fővárosi, sőt vidéki helyi építészek működtek kastélyaink felépítésénél és e feltételezésre legutóbbi cikkeiben csattanó bizonyságokat is szolgáltat. Az a pár kivétel, amely nemzetközi jelentőségű mesterek biztos működését igazolja, nem jogosít az általánosításra. (V. ö. Aszód, Hatvan, Márkusfalva irodalmát.) Nem értjük azt sem, hogy a renaissance kastélyokkal miért nem foglalkozik ? Ha összefoglal, akkor helye volna pár sornak, akkor is, ha kötetek szólnának e tárgyról különben. Ha pedig elv szerint csak a XVII. századtól kezdi a tárgyalást, akkor feleslegesek a szerencsétlen lelencek módjára oknélkül leközölt XV—XVI. századi képek is, mert hogy ezek a „teljesség" kedvéért közöltettek volna, azt a szerző maga sem hiszi. Második fejezete Európa stílusának XVII—XIX. századbeli fejlődését vázolja s kifejti vár és kastély fogalmát. Megjelöli a kastély-típus szerinte való kifejlődésének az útját, azonban elfelejti megemlíteni, hogy abban, a palazzók és a középkori várak mellett, az olasz renaissance villái is játszhattak némi szerepet. Kijelöli egyszersmind a barokk-stilusnak azokat a területeit (Bécs, illetőleg Ausztria és Würzburg), amelyekből építészetünk kisarjadt. Amennyiben Neumann csupán Hillebrand és Hefele révén hatott hazánkra, úgy hatásának semmi esetre sem lehetne eredménye az úgynevezett Grassalkovichstílus, mint R. írja, mivel ez már jóval e két művész itteni szereplése előtt teljesen kiért és e két klasszicista hajlandóságú mesternek különben sincs sok köze a kérdéses stílusváltozathoz. Ezt R. a sajátmaga által közölt dátumoknak a két mester működési dátumaival való összevetése útján ellenőrizhette volna és nem írt volna le ilyen filius ante patrem megállapítást.