Századok – 1933
Történeti irodalom - Péter András: A magyar művészet története. Ism.: Fleischer Gyula 65
66 történeti irodalom. egységesebb megrajzolása, az egész anyagnak módszeres beállítása és e részeknek egymáshoz való arányosítása. E módszertani kiválóságok természetszerűleg elsősorban a művelt nagyközönség körében biztosítják P. művének népszerűségét. Erezte ezt a szerző is, midőn bevezető célkitűzésében előre lemondott a teljességre való törekvésről s egy megfelelő kézikönyv hiányában, a magyar művészet iránt érdeklődő közönség hozzávetőleges tájékoztatását tűzte ki céljául. Ily tájékoztatásra kiváló módon alkalmassá teszik P.-t a már említett metodikai erényeken kívül világos nyelve, könnyedt természetességgel folyó stílusa, nagy olvasottsága, egyénekkel és alkotásokkal szemben dicséretreméltó módon megnyilatkozó objektivitása. Ügy, ahogy P. látja, a magyar művészettörténet egy természetes folyamat, amelyben minden logikus és meggyőző, minden világos és magától értetődő. Egyenesen, zökkenők nélkül hömpölyög az eredmények széles folyama, nincsenek akadályok, fejlődési görbék, problémák ; az ember szinte sajnálja, hogy akaratlanul is felvetődő skepszisével kénytelen e derült képet elhomályosítani. S bár a nagyközönség felé való orientálódása itt is mentségére szolgál a szerzőnek, talán mégse túlzott követelés, hogy a fejlődéstörténet legégetőbb kérdéseit legalább itt-ott érintse ; ha nemis azon célból, hogy azokat megoldja, legalább azért, hogy olvasóit tájékoztassa. A fiatalos biztosság és önbizalom, mellyel P. átsiklik a problémák felett, eredményezi aztán, hogy az olvasó az igazságtól sokhelyütt eltérő fogalmat kap művészetünk múltjáról, arról a művészetről, mely emlékanyagában egyike a legszegényebbeknek, fejlődésvonalában viszont egyike a legbonyolultabbaknak Európában. Itt aligha feladatunk, hogy a szakszerű kritika aprólékos eszközeivel boncolgassuk P. művének részleteit, annyival kevésbbé, minthogy korábbi bírálók (1. főkép Ybl Ervin kitűnő bírálatát a Magyar Művészet VII. évf. 5. számában, továbbá Pigler Andor beható ismertetését az Archeológiai Értesítő XLIV. kötetében) különböző alkalommal és helyen a munka tévedéseire és fogyatékosságaira bőségesen rámutattak. Ahelyett tehát, hogy ismétlésekbe bocsátkoznánk, annak bizonyságául, hogy P. a történeti fejlődés jelzőköveit gyakran téves utakon keresi, s az eredményeket helytelen irányból világítja meg, legyen szabad csupán két fejlődéstörténeti kérdést kiragadnunk, melyek közül az egyik a XII— XIII. századi, a másik a XVIII. századi magyarországi építészet problémáját érinti. Honfoglaláskori művészetünknek a külföldön is nagyraértékelt fiatal magyar archeológus-gárdánk eredményeire támaszkodó vázlata után, a szerző hosszabb fejezetben összefoglalja a magyarországi művészetet a kereszténység felvételétől a tatárjárásig. E csaknem harmadfélszáz esztendőt felölelő kornak legfontosabb emlékei Magyarország románkori templomai. Az első magyar székesegyházak közül a csanádi, veszprémi, nagyváradi nyomtalanul eltűntek, az egriből, nyitraiból és gyula-
