Századok – 1933

Pótfüzet - TÓTH ZOLTÁN: A „gladius divinitus ordinatus” 481

[29] A „GLADITJS DIVINITUS ORDINATUS 509 ismerek, nem egy más római formulás kézirat is hasonló átmeneti légkörről tanúskodik. Egy montecassinói pontifikále1 (Barb. lat. 631.) például csak azért nem korrektebb bizonyság, mert (kései volta következtében) már egész alkatában a Szentszék propagálta aktusrendet (korona, jogar, gyűrű, kard) érvényesíti. Eichmann a XI—XII. szászad fordulójára teszi ; holott valószínű, hogy a jellegzetes, a két bázis felismerését némileg megnehezítő jel vény rangsor következtében bízvást néhány évtizeddel későbbről keltezendő. Ebből az avató praefatio is hiányzik, tehát maradéktalanul pontos kontaminációja az ivreai ordó s a Werminghoff-kodex liturgikus anyagának, de átvéve az utóbbi allokúcióit, nemcsak ebben a függelékben alakította át a cselekmény menetét, mint az előbb tárgyalt mainz— milanói kézirat, hanem az újabb (pápai) típusú aktusrendbe beleerőszakolta a tulajdonképeni alapot, az egész ivreai formulát is. A két komponenst ilyen módon egybenövesztette s utolsó helyre téve a beszéd kíséretében átadott darabok közül a kardot, a pótlásban nem említett, tehát allokúciókkal nem társított jelvényeket, az armillákat, palástot és botot, minden megjegyzés nélkül a sorozat legvégére biggyesztette. Mintegy aláhúzta ezzel ezeknek az Ivreában még egészen egyenrangú fejedelmi ékeknek csökevény-jellegét. Más két kódex (Bamberg Msc. lit. 59. a XI. század végéről s Wolfenbüttel 4099 a XI—XII. századból)2 viszont a karddal egyesíti a három, átadó szózat nélkül maradt jelvényt s azután hozza a koronát és az Ivreában nem szereplő jogart és gyűrűt. Egy jelvényanyagában is egészen új többletről van tehát szó, mely Ivreával több rendbeli kísérlet után talán nem is egészen rövid idő alatt forrott csak össze s hozta létre a római formulát, illetve azt a variánst, melyet a római formula leginkább megállapodott, ú. n. főcsoportja reprezentál.3 1 Eichmann i. m. 539. 1. 2 IT. o. 540. 1. 3 Nagyon érdekesnek tartom megemlíteni, hogy a római-német formula, jogar és bakulus-szózata a Rátold-Ethelred csoport bakulusallokúciójával azonos (Marténe II. 608. 1.) ; eredetileg tehát kétségkívül szintén bakulus-allokució volt. Az ivreai rubrika mellé azonban a Werminghoff-féle kiegészítés nemcsak ezt a beszédet rendelte, hanem a bakulust egyúttal a jogarral is egybefűzte. S miután az új szöveg a sceptrumot tette első helyre, a beszéd lassan ehhez nőtt hozzá, a bakulustól elvált s az utóbbi a palást és armillák eljelentéktelenedett, szózat nélkül maradt, sorsára jutva, ide-oda kerengett az erjedő kísérletszövegekben. Mintha az Egbert bakulusa alatt rejtőzni sejtett lándzsajelvény pályája elevenednék meg előttünk !