Századok – 1933

Történeti irodalom - Hóman Bálint és Szekfű Gyula: Magyar történet. VI. köt. Szekfű Gyula: A tizennyolcadik század. Ism.: Domanovszky Sándor 308

310 TÖRTÉNETI IRODALOM. hatalmi törekvések is kellőkép megvilágíttassanak. Ezt sajnálattal nélkülözzük. Szerző csak imitt-amott utal rájuk: elismeri II. Ferdinándról a vlachok pártolását (V. 84. 1.), Kolonicsnál a telepítési politika magyarellenes célkitűzését (V. 188. 1.), amelyet azonban csak a szerb telepesekkel szemben űzött politikában lát később is érvényesülni (VI. 189. 1.) — de a maga összefüggéseiben nem világítja meg a kérdésnek ezt az oldalát. Nem tudjuk elfogadni pl. azt a megállapítást, hogy „a német telepesek . . . magyarellenes felhasználhatóságának gondolata csakhamar háttérbe szorul", és indokolatlan jóindulatot látunk abban is, ha az után a megállapítás után „hogy a Rákóczi-fölkelés után Magyarország földjét éppúgy idegenek kezére adták a Habsburgok, miként Csehországét a fehérhegyi csata után," e kijelentés élét azzal siet letompítani, hogy a nagy tömeg indigena közül „igen kevés maradt magyar föld birtokában". (VI. 178. 1.) Hiszen végeredményben ez a politika igen erősen gyöngítette az amúgy is felette elgyengült magyarságot, nemcsak az országgyűléseken, tehát a politikai életben, hanem gazdaságilag és ezzel kultúrájában is : ez az idegen birtokosclcm honosította meg azt az absentismust, amely a jobbágy helyzetét megrontotta és a helyi haladás legfőbb akadálya volt. Készséggel elismerjük ugyan, hogy ez a kötet sokkal kevésbbé hívja ki azokat az aggodalmakat amelyeket a megelőző két kötet gondolatmenetével szemben hangoztattunk (Századok, 1930. 881—903. 1.), de mégis sajnálattal állapítjuk, meg, hogy a szerzőnek a külpolitikai meghatározottságról itt vallott nézetei az előző két kötetben kevéssé érvényesültek. A XVIII. század történetében a fölkelések és az erdélyi fejedelemség önállóságának megszűntével kevesebb alkalma nyílik a rendiség és Erdély iránti elfogultságának nyilvánítására. A századot művelődésileg a barokk és a felvilágosodás korszakaira osztja föl. Ezek közül a barokk az. amely őt lelke mélyén megragadja. Az a fejezet, amely erről szól, valóságos panegyrikus. Vele szemben egészen elhallgat kesernyés kriticizmusa és írása az érzelem hevével magasra szárnyal. A barokk kezdeteit Pázmány Péterben, Zrínyi Miklósban, Gyöngyössyben és Bethlen Gábor udvarában találja meg (130—132. 1.). Elterjedését azonban jóval későbbre teszi : „utóbb a béke és nyugalom helyreálltával, 1711-től kezdve, a társadalom minden rétegét meghódította, sőt gyökereivel a szegény emberek közé, a jobbágyságba is lenyúlt, mely eleddig műveltség számára, vallásos behatásokon kívül, alig volt fogékony." (133. 1.) „Igazi elterjedését ... a katholikus restaurációnak és ennek keretében a jezsuiták működésének" tulajdonítja (132. 1.). „A magyar barokk azonban " — szerinte -— „minden más barokktól különbözik és lényegében az európai kultúra egy univerzális irányától megtermékenvült formája a nemzeti léleknek" (133. 1.). Nem tudunk ebben az illusztris szerzővel egyetérteni, különösen nem abban, hogy „egyes barokk jelenségek, életek és művek