Századok – 1933

Történeti irodalom - Gábor Gyula: A kormányzói méltóság a magyar alkotmányjogban. Ism.: Eckhart Ferenc 203

történeti irodalom. 203 Gábor Gyula: A kormányzói méltóság a magyar alkotmányjogban. Budapest. (Szerző kiadása.) 1932. 8° 255 1. G. e könyvben hiánytalanul összeállítja azokat az eseteket, mikor történelmünk folyamán a királyi hatalmat egészen vagy részben nem a koronás király, hanem helyette valaki más gyakorolta, akár az uralkodó kiskorúsága vagy távolléte miatt, akár interregnum idejében. A könyv elolvasása előtt nem is tudtuk, hogy hányszor volt erre alkalom. G. minden egyes alkalomnál kutatja a királyhelyettesi hatalom eredetét, annak terjedelmét, hogy azután bizonyos következtetéseket vonhasson le a mai közjogi állapotra vonatkozólag. Az Árpádkori esetekből (12—16. 1.), melyek persze inkább ténybelileg, mint jogi következményeikben ismeretesek, nézetem szerint azt a tanulságot kell levonnunk, hogy miként a trónutódlás kérdése az ősi dinasztia kebelén belül intéződött el, úgy az is tisztán a király, illetőleg a királyi család dolga volt, hogy ki gyakorolja az uralkodó helyett a hatalmat. A királynénak, akinek a tanácsban is fontos szerep jutott, messzemenő jogai voltak e téren. Az özvegy királyné, ki már férje életében is osztályosa a hatalomnak, gyakorolja azt férje halála után is gyermeke helyett. S ez nem sokat változott az Anjouk idejében sem. Kissé anachronisztikus G.-nak az a megállapítása, hogy már ebben az időben az ország kormányát interregnum idejében az országnagyok tanácsa vezette (12. 1.). Ez aligha következhetett be a rendiség kifejlődése, tehát a XIV. század utolsó évtizedei előtt. Nálunk is a dinasztiák ismételt kihalása s ezzel kapcsolatban a trón betöltéséről való gondoskodás emelte a kiváltságosak közjogi öntudatát arra a fokra, hogy a tanács, az ország előkelői, feljogosítottnak érezték magukat interregnum idejében a kormány vezetésére. Mária királyné és anyjának fogsága 1386-ban, majd Zsigmond fogságra vetése 1401-ben szolgáltatják az első alkalmakat arra, hogy az országnagyok saját iniciativájukra, mint kormányzótanács vegyék kezükbe a hatalmat még pedig utóbbi esetben, mint G. rámutat ,,auctoritate sacrae coronae", mivel a királyi hatalmat gyakorolják, melyet a koronával szoktak a királyra ruházni. Hasonlóan működik, mintegy automatice, a tanács Zsigmond, majd I. Ulászló halála után. Amikor tehát a rex és regnum dualizmusának egyik fele hiányzik, a másik képviselői, a rendek feljogosítva érzik magukat a teljes közjogi hatalom gyakorlására. Mindaz, amit G. Zsigmond idejéből, de általában az egész Mohács előtti korból, a távollevő király helyettesítéséről beható kutatások alapján elmond, azt bizonyítja, hogy az intézkedés e kérdésben teljesen a mindenkori uralkodó jogkörébe tartozott s hogy a nádornak még II. Ulászló idejében sem volt elismert joga a király helyettesítésére. Szépen tisztázza G. az I. Ulászló halála utáni bonyolult alkotmányos viszonyokat és a legbehatóbban foglalkozik Hunyadi János gubernátori jogkörével, melyre vonatkozólag legtöbb az okleveles anyag. (50 s köv. 1.) A gyámkormányzó szerepét teljesen