Századok – 1933

Értekezések - DÉKÁNY ISTVÁN: Történelmi értékelés és átértékelés 129

.történelmi értékelés és átértékelés. 137 Pozitivizmus hagyatékakép ma is még mindig kísért az a felfogás, mely szerint van elbeszélő és oknyomozó történelmi tárgyalás ; t. i. az első „megelégszik tények elmondásával", — mintha lehetne egyáltalán történeti tény-elbeszélés, a tények oksági rendjének merőben figyelmen kívül hagyásával ! Az oksági kapcsolatú tény-rend akaratlanul mindenkor elénk szökken, már azzal, hogy az eseményeket időben előremenve mondjuk el s ámbár ami egymás után következik, még nem egymásból következik, mégis az egymásutánban többnyire megvan az oksági kapcsolat is. Egy külön oknyomozó történelem csak a teoretikusok fantáziájában van ; valójában nem lehet az más, mint olyan elbeszélő történelem, amely kifejezettebben akarna okokat kutatni. Merőben téves két történelmet különböztetni meg. Az okok felkutatására irányuló igény mindenütt feltalálható, bár az igény többékevésbbé erős lehet. Fokozati különbségek vannak e téren, de nem beszélhetünk két történelemről. Nem az okok kutatásának igénye az, ami a történetírót kiválókép azzá teszi, ami. Okokat is kutat, ámde kérdés, hogy egy eseménysor (történés) elmondása rendjén valóban ez-e a történész középponti kérdése. Úgy találom, sehol sem az.1 S nem tételezem fel, hogy a kiváló történészek ezrei e téren sorra tévedésben vannak s azoknak az elmélkedőknek van igazuk, akik sohasem írtak történelmet, mégis egy módszertani elméletből kiindulva azt vélik magukról, hogy ők tudják, mi az igazi történetírás. Csak annyiról van itt szó, hogy minő mértékben nyomul előtérbe a történetkutatásban az oksági kapcsolatok „kifejezett" vizsgálata. Tény az, hogy a történelmi vizsgálatokban az oksági kutatás állandó ugyan, de csak a háttérben lebeg. Előtérben valaminő más van. Alább kiderül, hogy nem véletlen, miért épp háttérben van az oksági összefüggések „kifejezett" kutatása bármelyik történeti munkában. Most csak hangsúlyozzuk ez előkészítő fejezetünk eredményét : az okok kutatásának naturalista-pozitivista követelménye a történelemírás tényleges gyakorlatában középponti kérdésnek nem bizonyul. 1 Ilyen mint kivétel jelentkezhet, különösen szembetűnő módon a természettudományok képére és hasonlatosságára dolgozó Bucklenél. Arról azonban épp az ő munkája győz meg bennünket, hogy történetírásának tipikus sajátszerűségei egész mások, mint minden más történetíróéi, akik — a gyakorlatban — sohasem mentek a természettudomány utánzásának oly maximumáig, mint ő. Viszont elméleti kérdésben sokan, sajnos, az elmélet iránt közömbösek lévén, egyenest naturalisztikus vízre tévedtek, kivált Lamprecht.