Századok – 1932

Szemle - Schmitthenner Paul: Krieg und Kriegsführung im Wandel der Weltgeschichte. Ism.: Tóth Zoltán 357

358 szemle. elmélet tovább megy. S már igen süppedékes talajra téved, mikor a közelharcot a népek letelepült voltával, a kézitusa háttérbeszorulását a nomadizmussal kapcsolja össze. Szerző maga is érzi, hogy a kivételek erősen fenyegetik a szabályt s számos, nem mindig, vagy nem egészen világos magyarázattal hozakodik elő, melyek itt-ott megnyugtatók, de feltűnő, hogy csak olyan területeken, melyek hadtörténelmi képe nem félreérthetetlen világosságban áll előttünk. Talán megértjük például, hogy az asszír vagy perzsa birodalom seregeinek java a letelepültség ellenére lovasságból állott. Ez — állítja szerző — a szomszédos és féktelen nomadizmus reakciója. Nem ismervén pontosan eme nagy birodalmak települési és általában néprajzi viszonyait, ha némi tamáskodás árán, de, mondjuk, elfogadjuk a tételt, jóllehet úgy tudjuk, hogy a könnyűlovas támadókkal szemben álló kultúrterületek ki szoktak ugyan választani egy ugyancsak könnyűlovas védőréteget, de korántsem törvényszerű egész hadügyüknek a barbár támadók képére való átalakítása. Ha csak nem a teljes elnyomorodás vagy agonizálás állapotában. így adtak például helyet a császári Róma kései légiói a barbarizált lovasságnak, de ennek a fokozatnak, a vég kezdetének egészen speciális okai és körülményei voltak s így váltotta fel nálunk a XV. század nehézfegyverzetű lovasát a XVI. század derekára a huszár, de a magyar hadügy egyúttal megszűnt önálló leírni és állandó nyugati támogatásra szorult. Fogadjuk azonban el — ismételjük, adatok hijján —, hogy az említett keleti területeken az alkalmazkodás már az ottani államalakulások virágkorában ilyen egészen gyökeres idomulást hozott. Az európai középkor ilyen természetű elbírálása azonban már nem lehet állásfoglalás kérdése. „Der Nomadismus feierte einen glänzenden Sieg. Er verdrängte die europäischen Völker der Sesshaftigkeit so gut, wie ganz aus ihrer natürlichen Kriegsart." (69. lap.) Tehát mindaz, amit a feudalizmus természetrajzáról, a termónygazdaság hadtörténelmi hatásáról, a taktikai egységek a pénzgazdaság és városi kultúra bukásával kapcsolatos letűntéről, az egyes küzdelem, specialiter a lovagi közelharc, jelentéséről nemzedékek kutató és értékelő munkája alapján tudtunk és tudunk, mindaz idejétmúlt eredmény volna s az európai társadalom csak azért ragaszkodott évszázadokon át konokul a lovagharchoz, hogy a keleti lovasnépek esetleges támadásait méltóképen visszaverhesse. Úgy érezzük, hogy ilyen alapon a történelem szofisztikus elmeköszörüléssé válhatnék, mert nincs tétel, melynek hasonló módon az ellenkezőjét be nem lehetne bizonyítani. A fogalmi séma, egy eleve megállapított morfologia erőltetése csak arra való, hogy az úgynevezett szellemtörténeti irányzattal szemben jogos aggodalmat keltsen, s ha örvendetes is, hogy akad kísérlet, mely a közelmúlt eredményeit a hadtörténelmi szintézis terén is érvényesíteni akarja, szerzőnk kezén ez a próbálkozás inkább dogmatizmussá válik. Semmiképen sem csatlakozhatunk tehát némely német bírálója ítéletéhez, kik pl. Delbrück alapvető munkásságához viszonyítva. Sch. esetében haladásról beszélnek. Mindez, mint már legelői jeleztük, nem kívánja szerző értékeit és érdemeit elvitatni. Rendkívül instruktiv, a laikus számára is sokatmondó összefoglalást adott, valóban művelődéstörténetet, tehát éppen azt, mit a hadtörténelmi monográfiákban leginkább szoktunk nélkülözni. Fontosnak tartjuk, hogy még technikai természetű fejezeteiben is a szellemi tényezőket hangsúlyozza s általában, hogy jelenünk szellemi keresztmetszetét áttekinteni, átélni s szaktudománya látókörét az egészre kiterjeszteni iparkodott. Természetes, hogy egy-egy, min-