Századok – 1932

Történeti irodalom - Isbert Otto Albrecht: Das südwestliche ungarische Mittelgebirge. Ism.: Mályusz Elemér 329

330 történeti irodalom. Egészen tanácstalanul állunk a könyv azon megjegyzéseivel szemben, amelyek a Dunántúl keleti és nyugati fele közötti különbségre vonatkoznak. Isbert is látja, hogy szinte egyenes vonal bontja szét a Dunántúlt; az egyik felében a falvak százaival van behintve a sűrűn lakott terület, a keletiben pedig, már az Alföldre emlékeztetően, egymástól messzebb fekszenek a falvak. Az okot könnyű megmondani, annyira érthetően beszél a térkép : a határvonal a török terjeszkedés széle. Tőle nyugatra megmaradt a középkori magyar települési forma, keletre azonban teljesen elpusztult. Ezzel az egyszerű magyarázattal azonban Isbert adós marad. Ehelyett, K. Schünemannra hivatkozva, szkeptikusan odaveti, hogy nem világos, vájjon a régi Fehér és Veszprém megyében az elpusztult középkori helynevek, amint azok Csánki történeti földrajzában felsorakoznak, mennyiben jelölnek valóságos falvakat s hogy nem inkább csak tanyáknak kell-e ezeket a telepeket tekinteni ? (158. skk. 1.). Véleményünk szerint egyforma jellegűek a XV. századi magyar falvak, s lettek légyen Vas, Fehér,Szabolcs, vagy akár Temes megyében, közöttük a török hódítás előtt nem volt különbség. Ez a régi magyar forma azonban csak a pusztulást elkerülő magyar területen maradt meg, ahol a lakosság emberfeleslege a következő, XVIII—XIX. században el is tudott helyezkedni, új kirajzások nélkül, a középkori falvainak határai között, ellenben a töröktől visszafoglalt területen tömegesen kellett, az általános pusztulás miatt, új lakóhelyeket alapítani. Egyébként könnyű megállapítani, hogy Veszprém megye középkori telepei falvak voltak-e, vagy tanyák. A középkorból is maradt fenn ugyanis Veszprémből dicalis összeírás, a porták számának feltüntetésével (Dl. 28,340, Csánki, III. 201.), a későbbi évekből az anyag még teljesebb s így a porták alapján Isbertnek nem lett volna nehéz eldönteni, hogy a vasmegyei és veszprémi település jellege teljesen egyforma volt. Isbert elképzelésébe azonban, úgy látszik, éppen az a felfogás illik bele, amely különbséget tud kiérezni a Dunántúl keleti és nyugati fele között. Hangsúlyozza ugyanis, hogy települési jellege tekintetében a tárgyalt terület átmenet Nyugatmagyarország és az Alföld között (21. 1.). Az elsőre, szerinte, jellemző a zárt falu-rendszer, az utóbbira a puszta, amely specifikus magyar települési elemnek mondható, mert hiszen a magyar nép élete Középmagyarországon inkább a pusztán játszódik le, mint a zárt faluban. A puszta lévén a fő magyar települési forma — még hozzá teszi, hogy ezt nem lehet összehasonlítani a keletnémetországi Gutswirtschaft-tal —, így vonja le a fontos következtetést : A mai Nyugatmagyarországnak — t. i. Csonkamagyarország nyugati részének — külön jellege van, ez régi kulturális keveredési terület a nyugati, németjellegű kultúrkörben (152. 1.). A középkori magyar falu tanyaszerűségének hangsúlyozása és a pusztának magyar települési forma gyanánt való feltüntetése mintha csak arra szolgálna Isbertnél, hogy a nyugatmagyarországi falutelepülést német hatás eredményének lehessen feltüntetni, egy nyugatról jövő áramlat