Századok – 1932

Értekezések - JOÓ TIBOR: Zrínyi történetszemlélete és a barokk 261

290 joó tibor. len szerencse" ellen, melynek a „bátor nem szokott engedni". Prózai munkáiban is találunk ilyen futó, lénye irracionális mélyéről feltörő ellentmondásokat elméletével szemben, bizonyos ellenséges, megvető hangot, mellyel a szerencséről beszél. Az autonómiára vágyó egyéniség természetes örömmel látja, ha emberi erőnek, akaratnak sikerül „pórázon járatni" ezt a kénykedő ellenséges hatalmat, s pillanatra elfeledkezik róla, hogy pedig az Isten „megfoghatatlan providentiáj a".1 Azt gondolhatnék, hogy a fejlődés jelenségével állunk szemben, felfogása időrendben érik a tapasztalattól a magyarázatig és így történik meg, hogy a később isteni rendelésnek belátott szerencsét korábban még immanenter fogja fel és ezért merészel kifakadni ellene. Erről azonban szó sincs. A két elem mindvégik egyensúly játékban marad, a transzcendens teodiceisztikus magyarázat alól előbb és később egyaránt felbukkan a reálizmus és a dac, s egészen különös ellentmondásokat idéz elő. A kilencedik énekben a keresztyén vitéz, Radivoj, kifakad a szerencse gonoszsága ellen ugyanakkor, midőn Istenhez fohászkodik érte. A negyedik énekben pedig valósággal tetten érjük a költőt, amikor észre téríti önkéntelen érzéseit. Hat szép versszakban kesergi a szerencse állhatatlanságát, gonosz kárörömét „ember esésében", melyet a szigeti hős sorsa is példáz, „de — folytatja a felemelkedés fordulatával — nekem nem szabad ilyeneket szólnom, mert az ő lelke Istennél van, tudom . . ." Ez az ingadozás a vallásos teodiceisztikus és profán fatalista felfogás, illetve a reális tapasztalat és transzcendens magyarázat között alapvonása iratainak, sőt elméletének egész praktikus kitekintését meghatározza, s ezt részletesebben látni fogjuk. Most csupán azért vetettünk felé egy pillantást, mert ezek a széthasadások adtak alkalmat neki arra, hogy a sorszerűségen, az egyén és az egyetemes rend közti viszony felett érzett keserűségét szabadjára engedhesse. Ez a keserűség pedig elárulója dualisztikus életérzésének, mely az Istennel szemben is megmarad.2 1 Hadtud. m. 183., 202., 243—244., 254., 219. 11. 2 A régebbi irodalomban egyedül Krajcsovics Soma vette észre a szerencse kétféleségét Zrínyinél, a profán szerencse és az isteni eszközként szereplő szerencse különbözőségét, de a jelenség mélyére ő sem lát ; sőt „babonásnak" véli Zrínyi jelmondatát. A Zrínyiász valláserkölcsi eszméi. Egyetemes Philologiai Közlöny 1895. 207. s köv. 11. A tanulmány egyébként is számos éles megfigyelést tesz de a kor metódikájában nem voltak meg a szintézis szempontjai.