Századok – 1932

Értekezések - JOÓ TIBOR: Zrínyi történetszemlélete és a barokk 261

280 joó tibor. ez a tiszta elméleti álláspontja, akkor ábrázolásunkban fel­tüntethetnők világképét és történetfilozófiai koncepcióját sokkal szilárdabbnak, egységesebbnek, lezártabbnak. Ez a tiszta elméleti álláspont meglehetős banális hatást keltene, általános, tipikus jelenségként ismerhet nők fel. De az ilyen szimplifikáló eljárással nyert kép nem az eleven Zrínyi vonásait ábrázolná, hanem csak teoretikus elvonatkozá­sainak a pillanatait. Ha igazán historikus módra akarjuk Zrínyi történetfilozófiáját megvizsgálni, akkor annak elmé­leti skémájára rá kell vinnünk a személyiség és az élet összes a műben fellelhető vonásait, s óvakodnunk kell ezeket a vibráló vonalakat állandóbb kontúrokba rögzíteni a való­ságnál, sőt éppen e vibrációkat kell kidomborítani, mert ezekben jelentkezik az individuum önkéntelensége. A jelen esetben még egy különös körülmény nehezíti az individuum és a korszellem viszonyának a kérdését. Zrínyi történetfilozófiájában nemcsak elméleti természetű bizony­talanságokat, ellentmondásokat fedezhetünk fel, hanem világ­nézetileg is antitetikus tendenciákat. A barokk korszellem­ben pedig éppen e világnézetileg antitetikus tendenciák feszültsége mindenekfelett jellegzetes. Ez egyike azoknak a csekélyszámú tényeknek, melyekben az összes kutatók meg­egyeznek. A barokkban teizmus és humanizmus, fatalizmus és autonómizmus, miszticizmus és racionalizmus, transz­cendens és immanens szemlélet, spiritualizmus és naturaliz­nras kereszteződnek, történetszemlélete a teodicea, kauzaliz­mus, fatalizmus és autonómizmus különös kompromisszuma. Mindez Zrínyi történetfilozófiájában is fellelhető. Csábító tehát a gondolat, hogy mindenestől feloldjuk a korszellem­ben. De ha tulajdon gondolataiba hatolunk be művei szöve­gének elemzése közben, ezek az általános intellektuális for­mák élettől eleven jelentést nyernek, egyéni tartalmat, azt, melyet Zrínyi szelleme töltött beléjük, szemünk előtt törnek fel az individuális diszpozíció és élmények mélyéről, s csal­hatatlanul rávallanak eredetükre. Az életből fakadásnak e látványában pedig újra és újra feltárul egyúttal a „kor­szerűség" létrejöttének aktusa is.1 1 Nem árt itt figyelmeztetni arra a feltűnő jelenségre, hogy a barokk igazán reprezentáns történetfilozófiája, a Bossuet-é, csak Zrínyi lialála után jelent meg, 1681-ben, s mégis teljesen rokonok az alapelvek tekintetében. Hatásról itt nyilvánvalóan szó sem lehet, hanem két önálló fejlődés azonos eredményéről. —- A. Hübscher egyenesen a barokk lényegének tekinti az antithezist : Barock als Gestaltung antithetischen Lebensgefühls. Euphorion. 24. k. (1922.) 517. s köv., 759. s köv. 11.

Next

/
Oldalképek
Tartalom