Századok – 1932

Értekezések - JOÓ TIBOR: Zrínyi történetszemlélete és a barokk 261

268 joó tibor. a korszellem is az egyének tudatában és alkotásaiban él, a szubjektív szellemek vetítik ki magukból, bennük pedig a szellemi termékenység egyetlen módján, élményszerűen jön létre, mindazoknak a tényezőknek az összehatására, melyeket az imént jeleztünk. A fejlődésnek, a személyiségalakításnak szubjektív élménye vetíti ki eredményeit, világnézetét, életformáját az objektív kultúra síkjára, s ezen a síkon alakul aztán ki a számtalan szubjektíve megélt individuális vetület kölcsönhatásából a közös korszellem. Tehát a „korszerűségnek" mindig van egy stádiuma, amikor még individuális jelenség. „Korszerűnek" csak az utólagos szemlélet látja aztán. A korszerű közös vonásokban tehát egyszerű közvetlen hatás helyett inkább a körülmények „korszerű" azonosságát gyaníthatjuk. Emellett közeli az a hipotézis is, hogy mindig a korban feladott kérdések megoldására alkalmas egyének kerülnek az előtérbe, válnak döntő és termékeny hatások forrásaivá, reprezentáns alakokká. Tehát ezeket nemcsak hasonló életkörülmények, hanem hasonló diszpozíciók is rokonokká teszik, így nagyjában élményeik és kialakított, s kivetített személyiségük is rokon lehet. Ezen az alapon bontakozhat ki homogén, de természetesen mindig csak relatíve homogén korszellem.1 Ε meggondolásokat Zrínyire vonatkoztatva, belátjuk, hogy egyedül a barokk korszellemmel maradék nélkül meg nem magyarázhatjuk, ellenben személyisége, élete és művei forrásai lehetnek a barokkra vonatkozó általános ismereteinknek, miután ő is egyik kimagasló reprezentánsa korának, és pedig nemcsak magyar, de európai viszonylatban is. Sőt szellemi struktúrájának diszpozícionális és élményszerű forrásait kutatva, tanulmányunk még általánosabb természetű eredménnyel is kecsegtet : a „korszerűség", a korszellem létrejöttének folyamatába is betekintést enged. 1 Az itt vázolt elmélet szemléltető példáját láthatjuk W. Weissbach könyvében, Der Barock als Kunst der Gegenreformation, 1921. 3., 12. s köv. 11. W. a barokkművészet lényegét végső elemzésben az ellenreformációval azonosítja, ezt a jezsuitarendhez köti s az egész mozgalmat a rend alapítójának a személyiségéből és élményéből vezeti le. A szemlélet egyoldalú, de W. mindenesetre felfejti a barokk egyik vonását és rámutat személyi forrására. A reprezentáns egyének kérdésében pedig elegendőnek látjuk az itt jelzett hipotézist — v. ö· az idézett Ermatinger-féle Phil. d. Lit. wiss. 152—53. 11. — felesleges a majdhogynem perszonifikált Élet, Korszellem, Századakarat misztikus transzcendens kiválasztásával magyarázni, mint ahogy K. Joël : Wandlungen der Weltanschauung I. 1928. 55. s köv. 11. romantikus metafizikája teszi.