Századok – 1932

Értekezések - JOÓ TIBOR: Zrínyi történetszemlélete és a barokk 261

zrínyi történetszemlélete és a barokk. 263 melyek külön-külön is öncélú életformát adhatnak, egy még náluk is erőteljesebb életformának az eszközeivé válnak Zrínyi személyiségében, s ez az emberi teljesség történetünk páratlan alakjává emeli.1 De páratlan életének tragédiája is, mely halálával sem ér véget. Hozzá tartozik, hogy nemzete köztudatában nem áll tiszta teljességben szellemi és lelki mivolta és történeti jelentősége. Ε homály nyilván onnan ered, hogy személyéhez és életéhez nem tapad olyan szimbolikussá fejleszthető esemény, életjelenet emléke, mely egész mivoltát és jelentőségét egyetlen képbe markolná össze és tenné szemléletessé a nehézkes és primitív kollektív emlékezet és képzelet számára. Bárha személyisége tökéletessé érett, élete, minden nagy eredményei ellenére is, éppen a személyiségében rejlő lehetőségekhez és törekvéseihez képest torzó maradt. Tragikus torzó maradhat egy emberélet sokféle okból. Egyszer nagy, magasztos és hősiesen vállalt szolgálathoz nincsen elegendő erő, máskor több különirányú szellemi erő feszül ugyanabban a személyiségben, s a végén kölcsönösen meddővé teszik egymást. Zrínyiben célok és erők megfelelnek egymásnak, számos hajlama közt is tökéletes a harmónia, mind egy közös célra irányulnak, s nemhogy gátolják, de segítik egymást. Minden benső feltétele megvolt annak, hogy nemzetünk életének gondviselésszerű alakja legyen, az, ami óhajtott lenni, a nemzet reformátora. A külső világ állott ellen. Gigantikus iróniaként tűnik fel, hogy éppen az ő életéből, kinek büszke jelmondata csak a kedvező szerencsét kérte, mást mindent vállalt magára, éppen ez az életelem teljesen hiányzott. Az „alkalom", mely felett annyit meditált, sohasem érkezett el hozzá. Hadvezéri zsenialitása a nagy célra kihasználatlanul hevert, tudományos működése nem ért el a rendszerezésig és hatását korában nem fejthette ki, eposza, külső formájában nyersen, 1 A „költő és hadvezér" jelszószerű jellemzése inkább csak laikus közvéleményünkben és a zsurnalisztikában él ugyan, tudományunk mindig tisztában volt igazi mivoltával és jelentőségével, mégis annyi felelősség őt is terheli, hogy szívesen alkalmazta ezt az epithetont megkülönböztetésül a „szigetvári hőssel" szemben. Egyedül Thury József vitatja, A Zrínyiász, Irodalomtörténeti Közlemények 1894. 400 s k. 11., hogy Zrínyi „életének fő-fő célja nem a politikai szereplés, nem a költői dicsőség volt, hanem a hadvezérség", mert úgy volt meggyőződve, hogy ilyen minőségben használhat legjobban hazájának. Valóban úgy volt, meggyőződve, hogy a török kiűzése a nemzet legsürgősebb érdeke. De éppen ez a meggyőződés a politikai belátás, valamint az, hogy ez csak kitűnő nemzeti hadsereggel érhető el.