Századok – 1931

Történeti irodalom - A magyar történetírás új útjai. (Szerk. Hóman Bálint.) Ism.: Domanovszky Sándor 273

278 történeti irodalom. mányi kutatást, mint a megelőző irányokat, minthogy az lazábban van a forrásokhoz kötve s így a spekulációnak tágabb teret nyit, még fokozottabb mértékben is. Szekfű a politikai történet torzító egyoldalúságának illusztrálására Horváth Mihályt hozza föl, akinél a szabadságidea, mint központi eszme áll előtérben, akinek munkáiban tehát ,,a magyar történet lényege a szabadság érvényesülésének kérdése". (429. 1.) Pedig elismeri, hogy Horváth ezt az elvet „különösen a régi korokban tapintatosan, túlzásoktól mentesen alkalmazza, azaz, hogy a magyar történet hosszú fejezetein át meg sem próbálja alkalmazni." (428. 1.) Tétele ezzel sokat veszít meggyőző erejéből, mert egyedül Horváthnak egy más író munkájához írt előszavára (426—427. 1.), amely tulaj cl önképen világnézetét tükrözi vissza, és a Habsburg-korszakról alkotott felfogására, nem egész történetszemléletére van alapítva. Szekfű szerint ez a liberális történetszemlélet élt nálunk a világháború idejéig, a szabadságideák sorsát kutatva — (nem érdeklődve a jobbágy osztály elnyomott sorsa, hanem csak kizárólag a közjogi szabadságok sorsa iránt) — a nemzeti élet más megnyilvánulásait pedig elmellőzte. (436—438. 1.) Ezt a beállítást túlzottnak érezzük. Bizonyos, hogy Horváth sem vonhatta ki magát korának hatása alól, de sem nála, sem a későbbi magyar történetirodalomban nem a francia liberális történetiskola váltja ki a kifogásolt jelenségeket, hanem nagyrészt a módszeri elmaradottság, a kollektív jelenségek elhanyagolása, az, hogy sokáig azt sem tudták, miként kell ezekhez hozzányúlni ; másrészről pedig a tárgy természete. A mohácsi vész után, bármennyire hatottak a magyarság életében más erők is, a homloktérben mindig a közjogi harc állott. Ezért irányult elsősorban és szinte kizárólag erre a figyelem. Itt tehát nem lehet szó a liberális szemlélet fénytöréséről. Az sem áll, hogy azok a korok, amelyekben a szabadság kérdése csekély szerepet játszott, kiestek az érdeklődés köréből, mert ezek közé tartoznék az Árpádkor is legalább 1222-ig, amely pedig mindig erősen fölszántott terület volt. Hogy 67 után nagy szeretettel fordultak a nemzeti küzdelmek földolgozása felé, természetes visszahatás volt ; hogy a kollektív jelenségekkel nem foglalkoztak, iskolázatlanság. Még nagyobb tévedés azonban Szekfű „kismagyar" elmélete. Ezt az elméletet per analogiam, a „kisnémet", azaz egyoldalúan porosz történetírás képére alkotja meg. Ez a történetírás Habsburgellenes volt és Szekfű szerint szem elől tévesztette a németség egyetemes megnyilatkozásait. A magyar fejlődésben, Erdélyben látja meg Szekfű Poroszország megfelelőjét. Szerinte a liberális felfogás a fejedelemséget tette meg a „magyar szabadság szimbólumává", „az egész magyar történet egyetlen gerincévé" s ebben a kismagyar szemléletben túlbecsülte Erdély szerepét és túlcsekély figyelemre méltatta, sőt könnyű szívvel elmellőzte a nyugati, Erdélyellenes magyarság szolgálatait (439—440. 1.). Bármilyen nagy hasonlóságot lát is Szekfű Erdély és Poroszország