Századok – 1931

Történeti irodalom - Schmidt-Breitung H.: Zur Praxis des Geschichtsunterrichts. (L. Kende Oskar: Handbuch für den Geschichtslehrer.)

91 TÖRTÉNETI IRODALOM. megjelent, (bármennyire kitűnő) munkájával — három helyen — nem kevesebb mint nyolc oldal foglalkozik ; ugyancsak igaz, hogy a megtárgyalt művek sokszor visszatérnek ugyanazon témákra s amennyiben szerzőnk reájuk reflektál, maga sem kerülheti el az ismétléseket. Mégis, a bölcseleti részhez viszonyítva, a feladat itt összefüggőbb s pár alapfogalom körül természetesebben tagozódik, a didaktika témái elasztikusabbak s problémáinak mintegy gömbölyűbb az éle. így aztán sikerült szerzőnknek is bevezető, áthidaló, összefoglaló, főleg pedig mindenütt elégséges kritizáló soraival a művek nagy tömegén keresztül is fenntartania az elvi kapcsolatokat, sőt saját gondolatmenetének haladását is. Ismét jó szolgálatot tesz itt neki az egyoldalú modern kísérletekkel és jellegzetes német teoretikus-ízű elgondolásokkal szemben higgadtsága és összebékéltető módszere. Nincs itt helyünk rá, hogy ily általános jellemzésen túlhaladva, egy-egy felfogásrészletét a pedagógiai tárgytól megkívánt részletes hozzákésziilődéssel bírálgassuk ; helyette bemutatjuk ismételten kiemelt jóérzésű állásfoglalását pár divatos jelszóval szemben. Pl. csatlakozva Th. Littnek híres óvásához a történettanítás jelentőségének túlbecsülése ellen, ügyesen leszűri, hogy (138. 1.) sem a történettudomány mint tudomány nem vonulhat be az iskolába, sem pedig egyoldalú iskolai célzatok kedvéért, — pl. a mindenfelé visszhangzó ,,Heimatskunde" érdekében,— a történetinek lényegén nem szabad erőszakot tennünk. Nincs más választás : a történelem immanens pedagógiai értékeit kell élővé és életadóvá átlelkesíteni. Viszont az „élménytanítás" egyoldalú átlelkesítő törekvésével szemben jól fogalmazza meg e módszernek tagadhatatlan, de félresülő hatékonyságát, melynek következtében „das Lebendige das eigentlich Unhistorische ist, und das Historische zu einer Zutat wird" (177. 1.). Vagy pl. ha meg is dicséri a nálunk is jól ismert Fr. Friedrich-féle didaktikai munkának megfontolt eklekticizmusát (139. 1.), mégis e szerzőnek a történetírás képző erejébe vetett nagy bizalmával szemben a történeti gondolkozásmód kifejlesztésének rendkívüli nehézségeit hangsúlyozza ; de megint ugyanezen szerzővel egyetemben vallja (170. 1.) a forrásfelhasználásnak sokat vitatott kérdésében, hogy nincs a forrásoknak „egyedül üdvözítő" hatásuk, sőt magukban véve pedagógiai értékük is alig : csak némi illusztrálásra szolgálhatnak ! A többi felkapott „Schlagwort" sem téveszti meg, — még a munkaiskoláé sem (passim), a történeti kultúrjavaknak sajátos struktúrájuk van s a történet igazi értékei csak annak számára nyílnak meg, aki e struktúrához alkalmazkodik. A történettanítás minden jelentős problémáját és a megoldásukra irányuló modern törekvéseket — s hozzá ily gondos megbeszélés keretében — összefoglaló munka magyar nyelven hiányzik. Könyvünknek hátralevő majd 100 oldala a történettanításnak porosz, bajor, szász és osztrák gyakorlatát tárgyalja különkülön szerzőtől a megfelelő hivatalos utasítások kapcsán, de különféle módon. S mindegyikben a praxisnak más-más oldalára esik a hangsúly, illetve akárhányszor nem is a praxisra, hanem annak