Századok – 1929-1930

Történeti irodalom - Hóman Bálint–Szekfü Gyula: Magyar történet IV. és V. köt. Ism.: Domanovszky Sándor 881

TÖRTÉNETI IRODALOM. 9(950 szabadítása és népjóléti gondolat nélkül, főkép pedig a nemzeti irodalom istápolása nélkül a nemzeti lét megsemmisítését jelentette volna. Az 1670. év előtti és utáni idők közt csak az a különbség, hogy 1670 után a bécsi abszolutizmus „kendőzés nélkül, a maga igaz arcával" (V., 432. 1.) jelent meg. Ehhez a német katonaságra volt szükség, amelyet pedig huzamosabb időre nagyobb tömegben a bécsi udvar 1606-tól a Wesselényi-összeesküvésig mégsem mert behozni. Ezt Szekfű így formulázza: „A Habsburgok, mint magyar királyok, az 1606-on fölépülő nemesi alkotmányban már jóformán semmi hatalommal nem bírtak és hogy királyi tekintélyük, de meg dinasztikus érdekeik is érvénnyel képviselhetek legyenek, erre egyetlen eszközük a tőlük függő, nekik hű német katonaság lehetett." (V., 314. 1.) Szekfű abban látja az „osztrák államgondolat eredendő bűnét", liogy már I. Lipót alatt, „születése idején" sem tudta Magyarországot „mint homogén, ugyanazon bánásmódot érdemlő teriiletet elképzelni", hanem „elnyomott helyzetet" jelölt ki számára. (V„ 346. 1.) De ezt a megállapítást az előző korra is ki kell terjesztenünk. Akkor talán nem a gazdasági, hanem a katonai szempont állott előtérben, Magyarország mint végvidék volt alárendelt szerepben, de az elnyomás gazdasági téren is megvolt már akkor is. Annak alapjait nagyon messze, a bécsi árumegállítójogból keletkezett mentalitásra kell visszavinnünk. Ha ehhez még hozzávesszük azt, amit Szekfű a bécsi urak „embertelen, vad magyargyűlöletéről" mond, és Esterházy Pál általa idézett szavait, hogy az ország „száz év alatt nem fizetett annyit a töröknek", mint a felszabadító hadjárat idején „két esztendő alatt a külföldi katonaságnak" (V., 385. 1.), végeredményben mégis azt kell megállapítanunk, hogy Erdély, keleti magyarság, Boeskay-koncepció és rendiség nélkül a magyarság sorsa kétségtelenül még sokkal szomorúbban alakult volna. Nem tudunk tehát ezekre a századokra nézve a Bécsből irányított abszolutizmus gondolatával megbarátkozni, még annyira sem, hogy a XVII. század királyait e részben a felelősség alól Szekfűvel felmentsük: „A kormányzás abszolutisztikus iránya tehát, mely Rudolftól kezdve folyton erősödik, nem ő tőlük indul ki és a történeti felelősségnek méltánytalan elosztása volna, ha az abszolutisztikus ideák érvényesülését, bűn vagy erényként, nekik tulajdonítanánk. Az új kormányforma ekkor már elméletileg régen készen volt." (V., 190. 1.). Bizonyos ellenmondást látunk abban, hogy a királyságnál Szekfű unos-úntalan a rendi jogok kiépítését kárhoztatja és védelmébe veszi az abszolutisztikus kormányzást, Erdélynél viszont nem viseltetik hasonló szimpátiával ez iránt a korszerű berendezkedés iránt és némi éllel emlegeti az „absolutus princepset". a rendek „meghunyászkodását", „alázkodását".