Századok – 1929-1930

Történeti irodalom - Hóman Bálint–Szekfü Gyula: Magyar történet IV. és V. köt. Ism.: Domanovszky Sándor 881

886 TÖRTÉNETI IRODALOM. ' 886 tört. A rendiségről maga Szekfű mondja, hogy az fejlődésében megállott, a nyugati fejlődéstől elszakadt. Ami pedig a kultúrát illeti, alig lehet arról a Dunántúlról, amely Mátyás udvarának pompás színhelye volt, azt állítani, hogy Szülejmán hadjáratainak irtózatos pusztításai után, elnéptelenedve, az elpusztult területeken nemzeti jellegéből idegen telepítéssel sokat veszítve, a régi kultúra képviselője s új kultúrhatások befogadására alkalmas talaj lett volna. Az általános elszegényedés s a délről jövő új telepesek alacsony műveltségi színvonala ott egyelőre csak mély hanyatlásra vezethettek. Ami korszerű új eszme akkor elhatott Magyarországba, az az ország keleti részében vert gyökeret. Az új humanisztikus iskoláztatás Bártfán át az északkeleti megyékből terjedt el, a renaissance művészet Szepesből és Sárosból hatott tovább. A nyugati kultúra hatása inkább érvényesült a leszólt Lengyelország felől, mint Ferdinánd országain át. Nem Krakkóban nyomatták-e akkor a magyar könyveket, nem ott tanult-e a magyar ifjak nagy részel Szepes és Sáros ugyan közjogilag a nyugati félhez tartozott, de annak éppen az a területe volt, amely a tradíciót ápolva, főkép magyar lakosságával szembekerült uralkodójával és lelkében a keleti féllel tartott fenn szorosabb kapcsolatot. Az elpusztult Dunántúl, majd a XVI. század vége felé elpusztuló Alföld nem is volt képes olyan kultúrmunkára, mint amilyen Erdélyben, a partiumban és a Felső-Tisza vidékén folyt, teljesen eltekintve attól, hogy a királyságban a kormányzatban hiányzott erre a kezdeményezés. De térjünk vissza a politikai és a társadalmi élet kérdéseihez. Szekfű elmondja a velencei követek megállapítását, hogy a magyar központi hatóságok határozhattak, amit akartak, a döntést Ferdinánd titkos tanácsával hozta meg. (IV., 82. 1.) Az a kép, amelyet olyan eleven színekkel fest a királyi kormányzatról, világosan elénk állítja, hogy a magyar akarat sem a külügyekben, sem a belügyben nem érvényesült. Az átalakulás Szekfű szerint két okra vezethető vissza, hogy „a rendek nyakukban a törökkel nem képesek az erősbbödő központi hatalommal megmérkőzni" (IV.. 89. 1.), és hogy „a király külföldön tartózkodva, nagy nyugati területekre támaszkodva, szinte teljesen függetlenítheti magát a rendiségtől". (IV., 90.1.) „Amikor Magyarország védelmére idegen országok vér- és pénzáldozata vált szükségessé, az emberi dolgok vaslogikájával következett a pénzügy és hadügy terén a magyar állani szuverenitásának sérelme." (IV., 83. 1.) Ennek a szerencsétlen fordulatnak egész ódiumát a magyar rendiségre hárítja, „amely az új, fokozatosan bonyolult állami feladatok megoldására nem volt többé képes", amely nem belföldi királyra bízta a honvédelmet, hanem idegenre, .,hogy az külföldi pénz és katona segélyével védje az országot". Ezért nem is számíthatott „államiságának, örendelkezé-