Századok – 1929-1930

Történeti irodalom - Hóman Bálint–Szekfü Gyula: Magyar történet IV. és V. köt. Ism.: Domanovszky Sándor 881

882 TÖRTÉNETI IRODALOM. ' 882 mutatni. A „Magyar állani életrajzá"-ban is csak két egyéniség emelkedik ki: Szent István és Széchenyi; a „Három nemzedékben egészen Széchenyi uralkodik, mellette mindenki más háttérbe szorul. Előadó-művészetét már régebben Rembrandt stílusához hasonlítottam. (A száműzött Rákóczi. Magyar Figyelő, 1914, 376. 1.) Jellemzi őt a sötét színek kedvelése, ami lelke mélyén bizonyos pesszimizmust sejtet. A sötét tónusok közt, amelyek alapjában illenek a magyar történet szomorú eseményeihez, ritkák a fényfoltok. Nem, mintha nemzetünk történetében nem volna elég fényes momentum, de mert pesszimizmusa és módszerének sajátságai ezeket az ő lelki szemei előtt árnyékba állítják. Nem az a feltűnő, hogy a nagyvonalú beállítás mellett bizonyos aprólékosságok elvesznek, — hiszen ez természetes következmény —, hanem, hogy a fény csak oda esik, ahová a művész vetíti. Ilyesmi csak műteremvilágítáeban lehetséges, amely mesterséges, a plein air nem ilyennek mutatja a valóságot; de a történelemnek mégis nem az a hivatása, hogy a naturát, mint a művészet, átalakítsa, hanem ellenkezőleg, hogy —• minden művészi szempont ellenére — az igazságot rekonstruálja. Az előttünk fekvő köteteket, a XVI. és XVII. század történetét nagy elismerés illeti meg. A szerző nagy eruditója, a tárgyában való elmélyedés, az anyag exponálása és művészi feldolgozása ritka élvezetes, szép és gondolatkeltő munkával ajándékozta meg történetirodalmunkat. Nagy kvalitásai megengedik, hogy minden él nélkül előadjuk aggodalmainkat az alkalmazott módszerrel és az ennek segítségével felépített következtetésekkel szemben. „Hőseinek" megítélésében utalunk Fráter Györgyre. Vele igen behatóan és kétségtelen szeretettel foglalkozik. A barát ma úgy él a köztudatban, mint „ravasz, fortélyos, hajlékony, előrelátó" politikus. Szekfű épp ezeket a tulajdonságokat el akarja tőle vitatni. Szerinte ezeket a „jelzőket Fráter György valóban nem érdemelte ki". (IV., 52. 1.) Kemény energiát lát ugyan benne, de e mellett „politikátlan öntudatlanságot" (IV., 51. 1.), az emberismeret hiányát veti szemére (IV., 52. 1.), gyermekes öntudatot, amelynek alapján azt hitte, „hogy a törökkel igazában ő tud bánni, ő az egyetlen, aki ravaszsággal a törököt orránál vezetheti" (IV., 49. 1.). Felemeli őt, mint önzetlen, szigorú erkölcsű, kemény embert, akinél minden lelkiismereti kérdés (IV., 46. 1.), de el akarja tőle vitatni azokat a képességeket, amelyekkel legnagyobb sikereit aratta. Hosszan fejtegeti tehát, hogy milyen reális áldozatokat kellett hoznia a töröknek; mintha a török nagy túlhatalmával szemben ezek a sikerek még így is nem volnának a legfényesebbek. Mindez pedig csak azért, hogy befolyását a törökre délszláv származásával magyarázhassa (IV., 50. 1.). Szekfű szerint ugyanis a barát „magánjogi és erkölcsi megkötöttségben élt",