Századok – 1929-1930

Történeti irodalom - Szekfü lásd Hóman–Szekfü.

427 TÖRTÉNETI IRODALOM. látszanak ezt a felfogást és Hóman előadása alapján beszélhetünk a magyar fejedelemség időnként változó, de határozott irányú orientációjáról. De talán ez a nagyon értékes gondolat is kissé határozottabban, leegyszerűsítettebb formában jelenik meg, mint ahogy a tényeknek megfelelne. A kalandozások hét évtizedét talán nem lehet elejétől végig ugyanabból a szemszögből nézni. Gondoljunk Gábor diák küldetésére s a törzsfők ülésére, amely a bessenyők ellen a szövetséget elutasítja. Gondoljunk arra, hogy a külföldi udvarokba adott túszok részben ugyan a fejedelmi nemzetség tagjai, de mellettük ott szerepelnek a többi törzsek vajdái is. Az egység kifelé bizonyára erősebben nyilvánult meg, mint idebent, különösen később, amikor már a kalandozások elé nagyobb akadályok gördültek. Hogy az egységes politika követői kik voltak, arra nézeteink nagyon eltérők lehetnek. Bulcsú kétségtelenül az Árpád és Géza közti korszak leghatalmasabb egyénisége; ezt Hóman szerencsésen látta meg és igen szépen domborította ki, még ha a 938. és 943-i hadjáratoknál feltevései (146. 1.) önkényesek is. Érdekes azonban itt megjegyeznünk, hogy Hóman egyik tanítványával alapos tanulmányokat végeztetett a magyar külpolitikáról a XII. század végéig1 s ennek eredményeit részben fel is használta (V. ö. 434. 1.). Ezek a tanulmányok azonban tanítványát éppen ellenkező megállapításra vezették. Az ő megállapítása szerint még a patrimoniális királyságnak sincs öncélú külpolitikája (id. mű 162. 1.), a kalandozások korában pedig a fejedelmi nemzetség egészen háttérbe szorul; a nyugati kalandokat Léi és Bulcsú, a balkániakat Bulcsú, Botond és Gyula törzse vívják. Ez utóbbiakra még azt is kimutatja, hogy 934-től 943-ig Gyula és Bulcsú vezetik a hadjáratokat; Gyulát azonban 948-ban megnyeri a bizánci politika, ettől kezdve a görög betörések vezére, Bulcsú 955-ben bekövetkezett haláláig, ettől az időponttól kezdve pedig Botond (u. ott, 26—30. 1.). Nem tudjuk összeegyeztetni a központilag irányított külpolitika gondolatát azzal a képpel sem, amelyet szerző Anonymus alapján Zsolt fejedelemségéről fest. Hóman ezt az ellenmondást úgy oldja meg, hogy Árpád gyenge utódai alatt „a hatalom a hadnagyok tanácsának, ezen belül az egyénileg legkiválóbb hadnagyoknak kezében volt" (145. 1.). Ily gyenge szervezet mellett azonban nem összetartó, hanem inkább széthúzó erők szoktak érvényesülni. S ha Hómannak ezt a tételét elfogadjuk, beleütközünk abba a másik állításába, hogy Gyula a keleten külön tartományi hatalom alapítására törekedett, akárcsak Bulcsú a nyugaton (152. 1.). Ezt még súlyosbítja, hogy szerinte Gyula hatalmát a hivatalos harcias politikával ellentétben békésnek is jellemzi. 1 Deér József: A magyar törzsszövetség és patrimoniális királyság külpolitikája. Kaposvár 1928.