Századok – 1929-1930

Értekezések - ANGYAL DÁVID: Adalékok Bethlen Gábor történetéhez - 353

ADALÉKOK BETHLEN GÁBOR TÖRTÉNETÉHEZ. 355 Mi itt az általunk már másutt tárgyalt részletek mellőzésével a Homonnay—Gratiani kísérleteknek csupán főbb mozzanatait kívánjuk fejtegetni. II. Mátyás minisztere, Khlesl, nem bírt megnyugodni abban a gondolatban, hogy Erdélyt a választott és a töröktől megerősített fejedelem önállóan kormányozza s legfeljebb csak elméletben ismerje el a magyar korona jogát az erdélyi területre. Arra nem mert vállalkozni, hogy odacsatolni próbálja Erdélyt a magyar területhez. Ezt az egyesítést óhajtotta, de belátta, hogy az csak akkor lehetséges, ha a magyar király kiveri a törököt a magyar területről. Már pedig háborút a törökkel nem akart, a tizenötéves török háború tapasztalatain okulva. De úgy gondolta, hogy török háború nélkül is elérheti erdélyi politikája célját. Elérheti azt, hogy az udvarhoz ragaszkodó, katliolikus fejedelem uralkodjék abban az országban, mely a magyar „elégületlenek" hatalmas támaszának mutatkozott. Azért igyekezett aláásni Báthory Gábor hatalmát s éppenséggel nem ütközött meg azon, hogy az udvarnak magyar hívei megölették az ifjú fejedelmet 1613-ban. A gonosz tett után azonban bosszankodva vette észre, hogy céljához a kiontott vér árán sem jutott közelebb. Báthory Gábor utódja Bethlen Gábor lett. Khlesl nem akarta neki megadni a fejedelmi címet. Hogy ez a politika dinasztikus és katholikus szempontból is célszerűtlen, azt a császárnak két német tanácsosa már 1613-ban fejtegette. Prayner Seyfried Kristóf, a kamara elnöke és Harrach Károly egy közösen szerkesztett emlékiratban ajánlották Bethlen címének és hatalmának elismerését azon a területen, amelyet a bécsi béke biztosított az erdélyi fejedelemnek. Szerintük Bethlentől csak azt kellene kívánni, hogy hűséget mutasson a császár és a kereszténység iránt legalább sendeges magaviselettel. Ezért az emlékiratért Prayner és Harrach megérdemlik az igazi államférfiak címét, azt a nagybecsű címet, melyet közönségesen inkább a rang véletlensége, semmint az érdem szerint szokás osztogatni. Prayner és Harrach nem voltak hívei az érzelmi politikának, annak a látszólag tiszteletreméltó, de tulajdonkép könnyelmű politikának, mely többé vagy kevésbbé jogos vágyak után indulva vak ábrándozással nem számítja ki az erők arányát és az örvénybe viszi mindazt, amit szentnek hirdetett. Ma már sokkal több szomorú tapasztalatunk van az ilyen politika romboló hatásáról, semhogy ne fordul-23*