Századok – 1929-1930

Történeti irodalom - Sosnosky; Theodor: Franz Ferdinand. Ism.: Horváth Jenő 89

92 TÖRTÉNETI IRODALOM. dinánd bátorságáról, mellyel a magyaroktól a gyenge császárra kény szeri tett kiegyezést elvette (425. 1), „Magyarország lakosságának elnemzetlenitéséről a magyar oligarchia által"' (426. 1.). Nagy szükség volna rá, hogy a magyar történetírás a külföldön a köztudatba átment ferdítésekkel foglalkozzék. Mert Redlichben hiába látjuk Ausztriának egyik vezető államférfiát; általa Seton-Watson vádjait látjuk felelevenedni, aki az ő házának vendége szokott lenni, míg a szerbek minden fölösleges udvariaskodás nélkül cseh származásúnak és a cseh érdekek képviselőjének mondják. Nehéz volna tehát azt állítani, hogy Redlich tárgyilagos; de azt igenis állítani lehet, hogy munkáját az egész világon olvasni fogják. Ebben a hosszú tárgyalásban Rudolf és Ferenc Ferdinánd főhercegek tragédiája csupán epizód volt. Nem is tudom, vájjon nem azonos-e mindkettőjüknek sorsa és egész élete abban, hogy az uralkodó Ferenc József egyik trónörökösnek sem adta meg a lehetőséget, hogy az ügyek intézésében részt vehessen-Mitis Rudolf trónörököse nagy szeretettel megírt jellemrajz inkább, mint élettörténet, melyhez nem használt fel minden rendelkezésre álló anyagot, amiért azután a függelék egyenlő terjedelmű lett az elbeszéléssel (5—246. és 247—445. 1.). Tárgyalásában alig mond újat, amit eddig nem tudtunk volna és csak az aláfestésben nyíltabb és mélyebb, mint amit eddig Rudolfról hallottunk. Magyarországhoz való viszonyával külön fejezetben foglalkozik (119—126. 1.), röviden, de még rövidségében is alkalmat véve arra, hogy „a kérlelhetetlen magyarizmust" elítélje, holott kénytelen már a következő mondatban bevallani azt az általánosan ismert tényt, hogy Rudolf trónörökös Magyarországot nagyon szerette. Mióta Friedjung a centralista felfogást eléje helyezte a tárgyilagosságnak, azóta már komoly levéltári tisztviselők is elnéznek egy percre az aktáktól, hogy olyan megjegyzést tegyenek, aminek semmi értelme nincsen, de hozzátartozik az osztrák patinához. Mert bajos volna feltenni olyan kérdést akár Redliehnek, akár Mitisnek, amilyenre ők feljogosítanak bennünket. Ilyen ma már a legkomolyabb munkába is bevonult „magyar oligarchia" kifejezés, amelyet mindketten használnak. Őszintén szólva, mi magunk sem ismerjük azt, amit ez alatt értenünk kellene, mert ha ez néhány magyar előkelő családnak politikai szereplésére vonatkozik, akkor a magyar olygarchiát zefirnek kell tekintenünk ahhoz a bórához viszonyítva, mely az osztrák történelemben dühöngött. Még sohasem találtunk magyar történészt, aki a magyar oligarchiát sejtette volna és a Széchenyiek, Apponyiak és más nagyjaink mögött oligarchikus árnyékot vélt volna felfedezni, ami sokkal nagyobb mértékben megvolt pl. Angliában. Anélkül, hogy akár Mitis, akár Redlich angol oligarchiáról merne beszélni. Azért, hogy a magyar nemzet oly súlyos megpróbáltatást szenvedett, a tárgyilagosság rovására megy,