Századok – 1925-1926

Értekezések - BARTONIEK EMMA: Az Árpádok trónöröklési joga 785

800 liARTONIEK EMMA. mélyének megállapítása függött; valóban ismerték-e a X—XIII. századi magyarok azokat az öröklési elveket, melyeket mi nekik tulajdonítunk? Azt kell tehát kutatnunk, vájjon kimutatható-e valamely, az öröklés rendjét megszabó elv, mint azoknak meggyőződése, kiktől a rtón elfoglalása, az utód személyének megállapítása függött. Amihez viszont azt is tudni kell, hogy kiktől függött ez, vagyis így komplikálódik az öröklési rend kérdése szükségképen a trónfoglalás módjának kérdésével. Mindenekelőtt az öröklés rendjéről fogunk szólani. Hogy maguk a puszta tények mennyiféleképen magyarázhatók, azt éppen a Kinnamos-íé\e testvéröröklés illusztrálására felhozott Szent László-, I. Géza- és I. Béla-féle utódlási eseteknek az irodalomban való beállítása mutatja. Akik Kinnamos jelentését elfogadják, azok előtt az említett utódlások kétségtelen bizonyítékai a testvéröröklésnek vagy -szeniorátusnak. De ugyané három király trónrajutása mitsem bizonyít azok előtt a tudósok előtt, kik a primogeniturát vitatva, vagy pedig minden öröklési rendet tagadva, Kinnamos hitelét nem ismerik el. És különben is mind a primogenitura, mind a testvéröröklés vitatói, mind a meghatározott öröklési rend tagadói ugyanazon eseteket, ugyanazon forráshelyeket értelmezik különböző felfogásuknak megfelelően. Amit ennyifélekép lehet magyarázni, az egymagában nem vezethet eredményre. Szem előtt kell tartani ezeken kívül azt is, nogy nem minden trónigényt alapítanak az öröklési jogra; nem minden trónkövetelő igényli azért a trónt, mert úgy látja, hogy neki öröklési joga több ahhoz, mint más valakinek, például a tényleg uralkodónak. A XI. sz.-ban Vidnek, a XII. sz.-ban Ivánnak és Bors ispánnak semmi öröklési joguk sem volt, mégis koronára törekedtek, a Habsburgok első, még 1290-ben emelt igénye1 Magyarországra, nem öröklési, hanem a hűbérjogra volt alapítva. De hogy az Árpád-nemzetségből is hozzunk fel példát, Szent László sem öröklési jogára hivatkozik, hanem a nemzet akaratára, mikor Salamont, az általa is elismert, évek óta uralkodó, törvényesen koronázott és felkent királyt trónjáról letaszították s helyére őt ültették. (Lásd ehhez lejebb a szeniorátus tárgyalását.) Így tehát valamely trónkövetelő fellépte — akár a maga, akár a nemzet kezdeményezéséből — nem bizonyítja feltétlenül különböző öröklési jognak küzdelmét. Mint említettük, az eddigi irodalom is felhasznált több olyan helyet elbeszélő forrásainkból és az oklevelekből, melyek a trónöröklés rendjében valamely princi pium érvényesülése mellett kifejezetten állást foglalnak. Már a XVÏIT. század nagy történettudósai felsorakoz 1 Lásd: Pauler Gy.: A magyar nemzet története, II. kiad. II. köt. 422—423.