Századok – 1925-1926

Történeti irodalom - Verő György: A Népszínház Budapest színi életében 1875–1925. Ism. Rédey Tivadar 748

750 TÖRTÉNETI IRODALOM. szemeket átfejlődés menetébe. (Az már azután Népszínházunk szomorú végzete, hogy életében ez a „fejlődés" éppen nem jelent mindvégig emelkedést is.) Verő könyvének ez a része, mely a színház adminisztrálásának, műsorának és játékstílusának történetét örökíti meg, amellett, hogy végiglen a szerző saját, élénk emlékezetére támaszkodik, rengeteg utánjárást és adatellenőrzést is kívánt s meglátszik rajta annak a nyolc évnek megfeszített munkája, melyről az előszó keltezése tanúskodik. Színes sorban vonul fel előttünk az életrevaló eszme megvalósításának kiharcolása a főváros magisztrátusában, majd Rákosi Jenő igazgatásának „honalapító" időszaka, ennek nyomában a hosszú Evva-korszak, mely egymagában a színház működése idejének felét jelenti, s azután az egyre fokozódó hanyatlás Porzsolt Kálmán, a tragikus végű Vidor Pál s végül a „víopera"-megoldással kísérletező Máder Rezső alatt. Verő e hanyatlás okát az eredeti koncepciótól való elhajlásban s a célkitűzés ingadozásaiban látja, konkrét esetekben nem tartózkodik az erősebb bírálattól sem, de azért sohasem válik elfogulttá: a legsikeresebb évek munkájában éppúgy rámutat egyes mulasztásokra, mint ahogy a balsikerek időszakában is talál sok jószándékot, mely nem egyszer csak külső körülményeken szenvedett hajótörést. Verő könyve a színpadi alsóbbfajú művek történetéhez is becses adalékokat szolgáltat. A színház műsorának gazdag képét tükrözve, sok feledésbe ment s ma már talán sugókönyvben sem élő színdarabnak emlékét megőrzi s erre alkalmassá teszi őt az a ritka képessége is, hogy legtöbbször kevés szóban ki tudja emelni a lényeget, az egyénileg jellegzetes vonásokat. Ugyanez a képessége megnyilvánul a színház jelesebb művészi erőinek találó és eleven jellemzésében is. A színházvezetés munkájának s a műsor kaleidoszkópjának megmutatása mellett ez a színjátszástörténeti rész Verő művének harmadik — éppen nem kicsinylendő — érdeme. Ezen a téren szakirodalmunk amúgy is feltűnően szegényes. Blaháné, Hegyi Aranka, Tamási, Kassai Vidor s a többi népszínházi nagyságok emberi arcképe s játékstílusuk képe rendkívül szemléletesen bontakozik ki ezeken a lapokon; egy-egy alakításuk deskriptív megörökítése mintegy például szolgálhat arra, miként lehet a színész munkáját megmenteni az enyészettől. A könyv valamennyi apró részlete azt a főcélt szolgálja, hogy a színház működésének közműveltségtörténeti jelentősége, a neki szánt feladatok becsületes betöltése kellőkép kidomborodjék; s e célját a munka el is éri: nagy nyomatékkal mutat rá a budapesti Népszínház fontos szerepére a német közönség magyarosítása, az alsóbb rétegek színházi kultú-