Századok – 1925-1926

Történeti irodalom - Reissig Ede: A Jeruzsálemi Szent János-lovagrend Magyarországon. I. rész. Ism. Patek Ferenc 511

TÖRTÉNETI IRODALOM. 515 Tényleg tudjuk, hogy a johannitáknál bámulatosan nagy volt a lelkészrendtagok száma. (Pl. Prutz i. m. 180. skk. II.) Minthogy továbbá a johanniták legalább épen oly intenziv gazdasági tevékenységet fejtettek ki, mint a templáriusok, s amellett még a betegápolás is nagy szerepet játszott náluk, körülbelül bizonyosra vehetjük, hogy ugyanabban az időben (XIV. sz. eleje) a johanuita rendtagoknak legföljebb 10%-a, de valószínűbb, hogy csak 5%-a volt lovag. Ez az állapot az idők múlásával, a feudális társadalmi rend bomlásával csak a lovagi elem hátrányára változhatott, s elhihetjük, hogy náluk gyakrabban előfordult az, amire még a templáriusoknál is találunk példát, hogy t. i. még a rendházak főnöke is a serviens testvérek sorából került ki. Vegyük hozzá, hogy a harcban használható lovagok legértékesebb része mindig a legfontosabb pontokon — először a Szentföldön, majd Rhoduson, végül Máltán — volt koncentrálva, amely helyeknek az európai rendtartományok mintegy mögöttes országrészét, ha szabad így mondanom, hadtáp-teriiletét képezték. Ez a helyzet a XIV. sz. elejétől, helyesebben a keresztes hadjáratok korának lezáródásától bizonyára állandóan rosszabbodott. Ez az oka annak, hogy a johannita-rend lassan elveszí -tette — legalább az európai rendtartományokban — katonai jelentőségét, túlélte önmagát, s mind védtelenebbé lett a királyi hatalommal szemben. Ami érthetővé, ha nem is menthetővé teszi királyaink részéről a commendator-rendszer mind kíméletlenebb alkalmazását. Ügyhogy nálunk, körülbelül Zsigmond uralkodásától kezdve, magyar johannita lovagrendről beszélni mindinkább lucus a non lucendo. Ez a — kissé hosszú — megjegyzés nem éppen a szerzőnek szól. Ha ő ebben a tekintetben tévedett, csak annak a sok magyar és külföldi írónak a tiyomán haladt, akik a legutóbbi időkig az egyházi lovagrendek történetével foglalkoztak. Volna azonban a szóbanforgó munkára egy kissé személyes ízű megjegyzésem. Még 1912-ben írtam — doktori értekezésképen — egy dolgozatot: A magyarországi templárius rendtartomány felbomlása. A szerző megtisztelt azzal, hogy ezt a művecskémet ismét idézi. Sajnos, csupa olyan kérdésre vonatkozólag, amiről bővebb és pontosabb felvilágosítást találhatott volna akármelyik munkában, mely a viennei zsinattal vagy a templárius perre] foglalkozik. Viszont egyáltalában nem vesz tudomást az én kis munkám egyetlen igazi eredményéről, hogy t. i. a viennei zsinat végzései értelmében a templárius javak Magyarországon tényleg átmentek a johanniták birtokába. Ellenkezőleg olyanformán állítja be a dolgot, hogy a templomos birtokok nagy része a rend eltörlése után szétkallódott, s csak egy töredékük került a jogos örökösökhöz, a johannitákhoz. Engedje meg a szerző, hogy ezzel szemben megmaradjak régebbi véleményem mellett, mert mindaz, 33'