Századok – 1925-1926

Értekezések - REDLICH OSWALD: Savoyai Jenő herceg 225

SAVOVAI JENŐ HEBCEG. 229 gainak megszerzésével lett. A gyarapodást azonban csak ágy lehetett megszerezni s megtartani, ha a dinasztia a magyar nemzettel véglegesen kiegyezik. Jenő herceg győzelmei e kiegyezést közvetve elősegítették. A Rákóczi-féle felkeléssel szemben Jenő mindig az erélyes fellépést hirdette, de egyúttal mindig követelte, hogy Magyarország jogai és alkotmánya fenntartás nélkül ismertessenek el. Végre mindkét részről arra a belátásra jutottak, hogy csak kölcsönös engedékenységgel lehet az áldatlan ellentéteknek véget vetni. Kiváló magyar hazafiak belátták, hogy a túlnagy császári hatalmon erőt nem vehetnek. Á király s a kormány viszont megismerte a magyarságban mélyen gyökerező nemzeti és állami öntudat nagyságát. így alakult ki a megegyezés bázisa — hiszen csak négy év múlott el Ódon óta a szatmári békéig —, az 1711. évi béke bázisa, mely az 1715. évi országgyűlési határozatokon át az 1723. évi Sanctio Pragmatica Hungarica-hoz vezetett, melyben Magyarország s a többi Habsburgi örökös királyság és ország közötti összetartozás (unió) a közös védelem dolgában oldhatatlanul és oszthatatlanul lőn megállapítva. A monarchia uralkodója német császár volt s a hatalma alatt lévő terület fele a német birodalomhoz tartozott. Ezek oly adottságok s kötelezettségek, melyeket ama kor államférfia semmiképen sem hagyhatott figyelmen kívül. így értjük meg Jenő herceget, ki a Habsburgok birodalmi politikájának kiindulópontjául a császárok tradicionális német mivoltát tette meg. Ő volt az, aki I. József váratlan halálakor 1711-ben, ebben a kritikus időpontban, a császárválasztási tárgyalásokat vezette s az ő tekintélyének, körültekintésének és tettkészségének sikerült VI. Károly megválasztását keresztülvinni. Ő volt az, akinek a következő két évtizedben az volt a fő gondja, hogy Ausztriának német mivoltát erősítse meg. Két veszedelmet látott csupán, mely Ausztriát s Németországot fenyegeti. Először a Bourbonoknak XIV. Lajos halála dacára is örökké ellenséges Franciaországát. Államférfiúi éleslátásáról már 1709-ben tanúbizonyságot tett, amikor ezt írta Bécsbe: „Franciaországnak az szerencséje, hogy ha fölülkerekedik, hódításait kímélet nélkül terjeszti ki addig, ameddig csak tudja. Ha azonban hihetetlen erőfeszítéssel és véráldozattal oly helyzetbe hozzák, mint a mostani, ágy