Századok – 1919-1920

Értekezések - KÁROLYI ÁRPÁD: Széchenyi István elkobzott iratai 225

széchenyi istván elkobzott iratai. 239 megítéléséhez is. Röviden csak azt emelem ki, hogy majdnem napról-napra ellenőrizhető belőle az ellentét, mely egyrészt Kossuth, másrészt Széchenyi és Deák, de különösen az előbbi közt folyton növekszik. Széchenyi mindtöbbször kérdi, hogyan vállaljon ő felelősséget olyan következményekért, a melyeknek bekövetkezése ellen küzdött és előre tiltakozott. Gyűlöli az előtte lefolyó »hazárdjátékot«, mint nevezi. Ma lebűvöli őt Kossuth ékesszólása, erélye ; holnap fellázítja könnyelmű optimismusa, vérig sérti tapintatlansága tanácskozás közben. Látjuk aztán a naplóból azt az óriási tevékenységet, melyet Széchenyi a maga hivatali körében, aztán a Lánczhíd, az alagút, a fegyvergyár stb. ügyében kifejtett. De párhuzamban ezekkel napról-napra szemlélhetjük azt is, mint sötétedett el Széchenyi lelke, mint érzett és látott meg előre minden veszedelmet, a horvátok állásfoglalását, a ráczok, oláhok pártütését, az omló vért, az égő magyar falvakat ... És attól kezdve, mikor a pozsonyi márcziusi zavargások alatt először vetik magyar aristokraták és mágnásasszonyok a szemére, hogy hiszen mindennek ő, a híres reformer az oka s hogy ezt előre láthatta volna : az önvád óráról-órára növekszik lelkében. Eleintén még védi naplójában önmagát, hogy ő csak jót, csendes és szolid reformot akart és soha nem uszított, hogy az ő jóra, hasznosra czélzó elveiből a forradalmat nem lehet nagyobb logikával kikövetkeztetni, mint Jézus szeretettanából az autodafékat. De mindhiába. Az önvád galandférge nőttön nő s álmatlan éjeken kínozza. Hiába jár kora reggel, a mikor csak teheti gyónni és imádkozni a krisztinavárosi templomba, hiába vigasztalja, bátorítja őt a derék öreg plébános. A tudat, hogy a lejtőn lefelé iramodó szekér kerekeit nem tudja megkötözni ; az érzés, hogy helyét elhagynia nem szabad ; a mindinkább igazaknak bizonyuló vatesi rémlátások megőrlik idegeit s a megbomlott agyat kegyetlen fúriák üldözik. Bajának kitörése előtt, szeptember 4-ikén ezt az utolsó bejegyzést írja naplójába : »Négy órát aludtam, aztán az Erynnisek korbácsoltak. Agyon akartam magamat lőni. De mégis az értekezletre mentem. Kossuthék felmentenek minden közreműködéstől. De én el vagyok határozva itt élni s halni . . . Soha ember ennyi zűrzavart nem hozott a világra, mint én. Nagy isten, könyörülj rajtam !« Másnap, szeptember 5-ikén, már vitte őt a derék Almási Balogh Pál — Döblingbe. Itt e szomorú helyen 11 esztendeig nem írt naplót. De 1859 október 2-ikán megkezdett egyet, mely i860 már-