Századok – 1918

Melléklet - Hellebrant Árpád: A magyar történeti irodalom 1917-ben 1–64

A MAGYAR LEVÉLÍRÁS KEZDETE. 19 A betűk a különböző, egykorú oklevél- és kodex-betütypusok keveréke ; írásjelekkel és ékezettel épúgy, mint az oklevelekben, csak elvétve találkozunk. Az egyes mondatok összefolynak és csak az értelem szerint lehet azokat elkülöníteni. A megszólítás is egybefolyik a szöveggel. Ez különben kivétel nélkül magyar, holott később még magyar leveleknél is a latin formula jött szokásba. Némelyik levélíró ezt a formulát (salutem dicit, post salutem et coramendationem stb.) is használja ugyan magyarra fordítva így : »Köszönetemnek (köszöntésemnek) utánna . . .«, »Köszönetemet írom . . .« »Köszönetem és barátságom után . . .«, de hozzáteszi a magyaros »jó uram és barátom . . .« »mint szerelmes öcsémnek. . .« mint bízott (bizalmas) uramnak . . .« megszólítást is. Tisztán magyaros megszólítások ezek : »En szerető érsek uram . . .« »En jó István uram . . .« »Jó uram és jó Bátyám . . .« »Jó húgom . . .« Csak két levélben találjuk a feszes és hideg »Nagyságos uram . . .« megszólítást, a mi a latin »magnifice domine «-nek felel meg. A záradék szintén magyar s rendesen így hangzik : »Az Ur Isten tarcsa meg kegyelmedet«, vagy »tarcson meg egésséggel, békével«. A kelet (dátum) jelzése már mind a két nyelven előfordul, valamint a külső czímzés is. Ez utóbbinak magyar formája rendesen a következő : »Ez a levél adassék .... uramnak és barátomnak . . .« A későbben anynyira divatba jött, czifrábbnál czifrább (leginkább latin) rangjelzők itt még szintén hiányzanak. Vagy egyáltalában semmit, vagy a tisztelendő, vitézlő és nemes jelzőket használják. Latin szavakat vagy épen mondatokat (a mik a későbbi korokban a magyar leveleket is valósággal elárasztják) ezekben a levelekben egyáltalában nem találunk. Nyelvük tiszta, gyökeres magyar nyelv. A levelek szövegéből az is kitűnik, hogy ebben az időben mindenki a maga postamestere volt, a továbbításról kiki maga gondoskodott s rendesen a saját szolgájával küldötte levelét. Sőt ez a szolga rendszerint maga is »eleven levél« volt, a mennyiben mindazt, a mi az írásból kimaradt, neki kellett szóval elmondania. A levél küldője ilyenkor külön megkérte a czímzettet, hogy a szolga szavainak hitelt adjon. Néha a levélben nem is volt egyéb, mint ez a hitelkérés s a tulaj donképen való üzenetet maga a szolga mondotta el. Hiányzik ezekről a levelekről a később szokásos »cito, cito, citius, citissime !« sürgetés is, a mi azt mutatja, hogy ebben a korban még nem nagyon siettek az emberek és 2*