Századok – 1916
Értekezések - MÁRKI SÁNDOR: Pór Antal emlékezete 337
Pór Antal emlékezete. Teljesítettük gróf Széchenyi István kívánságát, hogy legalább egy esztendeig vagy még tovább is várjunk, míg valamelyik elhunyt jeles tagtársunknak helyet jelölünk a magyar Pantheonban. Ötödfél esztendeje már, hogy elveszítettük Pór Antalt, az Anjouk történetének megíróját ; és azt a koszorút, melyet tiszteletünk, barátságunk, szeretetünk jeléül a részvét érzetének első fellobbanásakor azonnal letettünk sírjára, csak most cseréljük fel azzal a másikkal, mely az írót, a tudóst szigorú bírálat után illeti meg. Ötödfél esztendő még mindig kevés idő arra, hogy elfelejtesse velünk boldogúlt tagtársunk szeretetreméltó egyéni tulajdonságait s bennünket olyan pártatlan bírákká tegyen, a milyen ő maga volt, mikor közéletünk kimagasló embereit több mint félezer esztendő távolságából ítélte meg. Mi azonban ezt a távolságot a mostani nagy napokban észre sem veszszük. A merre valaha Nagy Lajos, a legdicsőségesebb magyar Anjou járt, széles birodalmának megint mindenik pontján hangzik az ő csatakiáltása : »Éljen Magyarország !« Szemünk láttára századok legendái elevenednek föl és a daliás idők, a mikről Arany hőskölteményt, Pór pedig történelmet írt, a világot a magyar vitézség dicsőségével újra eltöltik. Az a csodálatos, szent lelkesedés, a mely valaha a tizenötesztendős Pór Antalt a névtelen félistenek sorába emelte, megint fegyvert adott a serdülő fiúk, a fiatalok, a férfiak kezébe ; mert, a hogy »akkor« Széchenyi óhajtotta, leikök valóban a mindennapiság fölé emelkedett és isteni szózat hítta őket, hogy nemzetöket eszményi magasságba helyezzék. Meg is közelítik azt az eszményi magasságot, melyet Pór, mint gyermekhonvéd, a csatatéren s mint öreg tudós a történelemben keresett. A ledőlt szobrot, melyre a multfkodén keresztül ámulattal tekintett, fölemelik megint a hegyre, a melyen egykor tündökölt. Magyar történetíró emlékezetét lehet-e alkalmasabb és méltóbb időben ünnepelni, mint mikor teljesedni látszik Századok. 1916. VI. füzet. 22