Századok – 1915

Értekezések - THALLÓCZI LAJOS: Évszázad 1814–1914. 113

114 THALLÓCZY LAJOS. Az a nép, mely e versenypályára nem lép, önmaga írja alá szegénysége, ügyefogyottsága bizonyítványát s kevés idő múlva elcsenevészedik, elboríttatik a feltörekvő szomszédok pezsgő életárjától s nyomtalanul fog eltűnni az élet tengeréről. E törvénynél fogva nemzetünk is csak úgy fog örvendhetni hosszú életnek s csak annyira fog fejlődhetni, ha és a mennyire a külön nemzeteknek a haladás ösvényén mind concretabbá való életéhez csatlakozik, más szóval ha az emberiség közös irányának ösvényén halad. E mellett nem kisebb kötelessége minden nemzetnek híven megőrizni a maga sajátságos egyéniségét. Magában a nemzetiségek különféleségében leghatékonyabb rúgója rejlik a haladásnak. A nemzeti érzelemnek a történelem tudománya képezi leghatékonyabb dajkáját. A nemzetet nemcsak az élő nemzedékek alkotják, részei annak a letűnt nemzedékek is egyaránt s a holtak nagy befolyást gyakorolnak az élőkre. Kötelességünket fogjuk-e másként teljesíthetni, mintha a letűnt nemzedékek életének s munkásságának minden mozzanatait felkutatjuk. A történet nyomozását ajánlja kellő kritikával. A kormányok és egyes tudományos intézetek halomra gyüjthetik a történelmi kincseket, de mily korlátolt ezek haszna, ha csak néhány szaktudós kezein forognak s a társadalomba, a nemzet nagy tömegébe nem hatolnak be. Ezért csak a társadalom kebelében fejlődhetik, csak úgy foglalhat nagyobb tért, ha történelmi társulatok keletkeznek, a melyek tagjaikat nem egyedül tudósokból nyerik, hanem a melyekbe csekély pénzáldozattal minden hazafi és nemzete történelmét kedvelő, dicsőségét szívén hordó minden polgár beléphet. Ezért alakult meg a Társulat, s ezért hívja fel meleg szóval a nemzetet, hogy istápolja ezt a czélt. Magasan szárnyal gróf Mikó Imrének, a Királyhágón túli hazarész Deák Ferenczének, elnöki beszéde a társulat 1867. évi július 2-iki választmányi ülésén. Szemlét tart a magyar történetírás különböző korszakai között s azt mondja, hassunk oda, hogy a lelkiismeretes történetbúvárnak, a ki elmohosult okleveleket olvas el, feliratokat fejt meg, építészeti emlékeket elevenít fel, ős romokat fed le, a ki gazdagítja, rendezi, fejtegeti, világosítja a nemzeti történetírás anyagtárházát : legyen érdeme elismerve, fáradsága jutalmazva, neve becsült, személye kitüntetett, ellenben a kik történeteinkbe felszívódott előítéletek, történeti alap nélküli hagyományok, mesék, önbálványozásra vezető regék kedvelői, utánírói, — hitelre ne találjanak.