Századok – 1914

Értekezések - POMPÉRY AURÉL: Adalékok az emigratio történetéhez - 277

ADALÉKOK AZ EMIGRATIO TÖRTÉNETÉHEZ. 289 Nincsenek szavaim, hogy a szomorú viszontlátásnak s az új és utolsó búcsúnak keserveit leirjam. »Helyzetemet csak azok értik, kik voltak oly körülményekben, midőn nem szabad sem sajnálkozni, sem vigasztalni ; az első megtörte volna a betegnek szivét, a második lerontotta volna szivében az őszinte barátságnak hitét ; haláláról nem kételkedett senki. A szenvedők szemeiben könyűk ragyogtak, a szó elhalt ajkaikon. »Néhány hét múlva azon hirt vevém, hogy a pyrenaei hegyek alján, Pau-hoz közel, Bisanos helységben megtelepedtek. Nagyszerű temető ez, hova orvosi tanácsra Europa minden részeiből sereglenek az oivosolhatlan betegek. Az ég szelid, a pyrenaei hegyek őrködnek a természet felett, melynek virányait nem fonyasztja hideg szélnek fuvalma, itt csak a halál lehellete soivasztja el az élet virágait, reményeit. »Többé nem látám azon férfiút, kivel a győri Egység-téren egy zajos húsvéti népgyűlés alkalmakor a véletlen összehozott. A gyűlés előtt e férfiúval nem szóltam soha, a gyűlés után jó- és balsorsban, tengeren innen és túl mindig, mindenütt összehozott vele nem a véletlen, hanem a végzet. »Politicai életéről tán szóiandok máskor, e helyt hazafiságáról azt jegyzem meg, mit egy new-yorki lapban olvasok s mit nálamnál jobban nem bizonyíthat senki : Több magyar menekült érkezett városunkba, köztük Lukács Sándor, a magyar hadseregnél felszerelési biztos, ki mint ilyen milliókról rendelkezelt hazájában s midőn idegen földre menekült, nem volt kenyere.« Ezután megint Lukács egy levelét közli Rónay : »Bisanos, januárius 9. 1854. Kedves barátom ! Mióta itt vagyunk, mindennap gyöngébben érzem magamat, most már negyedik hete, hogy folytonosan ágyban fekszem ; mindennap lázam van nagy forrósággal és izzadással. Már egészen elszáiadok s minden erőmet elvesztém, szóval úgy látom, sirom szélén állok. A halált nem hívom, jöttét nem rettegem, de mégis meg kell vallanom, hogy e gondolat miatt, ha e két szegény nőre tekintek, kimondhatlan lelki kínokat szenvedek. Legyen úgy, mint lenni fog. A sors úgy akarja, meg kell nyugodni. A te szived fájni fog, ha soraimat olvasod, megbocsáss, ha bút okozok. A tudat, hogy te igaz részvéttel vagy sorsom iránt, szivemnek egyik legdrágább kincse. Ne feledj minket, kik téged oly igazán szeretünk. Lukács Sándor. « »Ez volt Lukács Sándornak« — folytatja Rónay — »utolsó levele, melyet az életben írt. E pillanat óta 5 holnapon keresztül minden nap haldoklott. Képzeljék önök szenvedéseit, képzeljék a nyomorral és halállal küzdő hölgyek életét. De ők, kik önkényt követték a számkivetésbe, hivei voltak a sirig.« Századok. 1914. IV. füzet. 19