Századok – 1914

Történeti irodalom - Gróf Andrássy Gyula: A magyar állam fennmaradásának és alkotmányos szabadságának okai. Ism. R. Kiss István 214

TÖRTÉNETI IRODALOM. SIS ség két felől szorította, de azért minden államférfiunak az a törekvése, hogy a kettő közül valamelyiktől szabaduljunk, — a törököt kiűzzük. A pillanatnyi örömet drágán kellett megvásárolnia a nemzetnek : utólag ontott vért vesztőhelyen és csatatéren érette. A török kiűzésének következményeit, az általános európai helyzetet szintén jól, sok helyes, új észrevétel kíséretében ismerteti és mesteri párhuzamokkal teszi még érthetőbbé. Bár ezáltal mintegy szemünk előtt fejleszti ki II. Rákóczi Ferencz szabadságharczát, mégis később abba a hibába esik, hogy azt kizárólag jobbágy lázadásra vezeti vissza, a mi még mint közvetlenül ható okocska sem áll meg, mert a szegénylegény nem egy a jobbágygyal. Szépen, bár terjengősen, ismétlésekbe és következetlenségekbe esve, jellemzi II. Rákóczi Ferenczet s a munka arányait meghaladó mértékben felkelésének történetét. Ezt azonban távolról sem megrovásképen jegyzem meg : érthetővé teszi a nagyobb figyelmet egyfelől az, hogy ez az első mérkőzés a területi épségét visszanyert Magyarország malcontentusai és a Habsburgok között ; másfelől pedig a nemzet imponáló kitartása és szabadságszeretete, a mely vereségében is diadalt arat. Nekem úgy tetszik, hogy a Rákóczi-cultustól eltekintve van valamelyes finom tendentia is a bőséges tárgyalásban. Látszik, hogy e korszakot különös szeretettel tárgyalja ; együtt él hősével, de szeretete nem teszi elfogulttá, rámutat Rákóczi hibáira még a történelmi módszer ellenére is (274. 1.) s a kuruczkor végén az elernyedést, a reménytelenséget s Károlyinak a békekötésben kifejtett szerepét a Rákóczi-cultus megszokott túlzásaival és az uralkodó közvéleménynyel szemben komoly oldalról mutatja be és kellően méltányolja. Mint minden fordulópontnál, itt is vázolja a közszellem változását, megalapozza a jövő korszakot, úgy hogy az olvasó előtt kidomborodik, szükségszerű, magától értetődő színezetet nyer a fejlődés képe. A szatmári békével záródik a kötet szigorúan vett történelmi része. Itt azt várnánk, hogy összefoglalja az eredményeket, levonja az eseményekből a tanúságokat, megoldja azon problémát, melyet a czímben vetett fel. Sajnos, hogy e reményünkben csalatkozunk. Érzi ugyan, hogy összefoglalást kell adnia, meg is állapítja nagy sietséggel, rövidesen, a tárgyalás közben korábban hangoztatott (95., 122., 124., 126., 129., 131., 142., 286. 11.) helyes észrevételeiről is megfeledkezve, hogy »a jelen kötetben tárgyalt korszakban a nemzet azért maradt fönn, mert szabadságáért kész volt minden áldozatra«, de hát ezt a conclusiót akármily ösztövér tankönyvből le lehet vonni. Ennyivel nem elégedhetünk