Századok – 1914

Értekezések - POMPÉRY AURÉL: Adalékok az emigratio történetéhez - 161

ADALÉKOK AZ EMIGRATIO TÖRTÉNETÉHEZ. 171 megkegyelmezés késik, pedig alig várja. Talán innen az érdeklődés az iránt is, hogy régi ellenfelei haragszanak-e még rá ? ! »Brightonba intézett (1850.) okt. 18-i soraid előttem vágynák. Nem fejezhetem ki, leveleid mindig milly nagy vigasztalásomra szolgáltak jelen szomorú helyzetemben. Te vagy egyedül, ki egyebet is irsz a megszokott, érdektelen mindennapiságoknál. Köszönöm, édes barátom, hogy még folyvást élek baráti emlékedben, főleg pedig vedd hálás köszönetemet, hogy búbánatba merült kedves szüleimet koronként megvigasztalod. Ez a legnagyobb barátság, mit irányomban tanusithattál. — Utolsó leveledet én nem Brightonban vevém, hanem november dereka táján Párisban. Azt előbb Londonba, onnan utánam Párisba küldötték. Képzelem, milly régtől óta várod válaszomat, s talán már neheztelsz is a hosszú hallgatásért. Igazad van, barátom, én elmondom bűnbánó kebellel a mea culpá-t, de biztosan hiszem, hogy megnyerendem tőled az absolutiót, ha helyzetemet elgondolod. Annyi kellemetlenségeken mentem keresztül — főleg az utolsó 5 hónapban —, hogy lelkem szinte megpudvásodott bele. Nem akarlak úntatni az életben általam minden nyomon szenvedett apró sorstüszúrásainak (mellyek a lelket lassanként, de annál kínosabban ölik meg) felszámlálásával, csak azon bizonytalan helyzetet említem, mellyben azon pillanattól valék, mellyben Anyám kéréseinek engedve, magamat a visszatérésre elhatároztam. Tiz napról—tiz napra kaptam biztató sorokat. Folyvást azt irták, hogy az engedelmet néhány hét alatt küldendik, s most épen ott vagyok, hol 5 hónap előtt valék. S utóbb is magamnak kell segíteni a bajon. — Még azon egy vigasztalásom marad jövőre, hogy visszatértemkor veletek töltendem napjaimat. De hiszen viszontlátásunk legjobb esetben is csak napokra fog terjedhetni, mert az élet útjai minket is elválasztanak egymástól. Míg Te Bécsben vagy Pesten fogsz litteratorkodni, addig én valamely elszigetelt pusztán fogok szántogatni. Sorban átgondolom barátim neveit s úgy látom, hogy ők tőlem mind távol leendnek, néhányan igen távol, annyira, hogy sóhajtásim megfagynak, míg tőlem hozzájuk érkeznek. Egyedül testvérem és szüleim lesznek mellettem. Jövőmet egészen nekik fogom szentelni, életfeladásom nem leend egyébb, mint életüket a lehető legderültebbé tenni. Eleget szenvedtek szegények. Ideje volna, hogy valahára nyugodtabb és gondtalanabb napokra virradjanak. Csak szegény anyámért rettegek, mert tudom, hogy őt a sok bú és aggodalom megtörte. Egyébként is mindég gyenge és beteges volt. — Nagyon okosan tetted, hogy Bécsben telepedtél le. Ügy hiszem, a pálya, mellyen működői, háladatos leend s független kereseted mellett könnyen