Századok – 1913
Értekezések - MÜLLER FRIGYES: A nagyobb Gellért-legenda forrásai és keletkezése - 419
A NAGYOBB GELLÉRTLEGENDA FORRÁSAI ÉS KEI-ETKEZÉSE. 433 nünk, hogy pécsi püspök lett-e ez a Maurus. Aztán meg kell jegyeznünk, hogy itt nem a szó szoros ér elmében vett évkönyvekről van szó, hanem a XII. század végéről vagy a XIII. század kezdetéről való ismeretlen származású feljegyzésekről. Az évszámok kész schemája közé van írva egy-egy — úgy látszik, nagy nehezen szerzett — adat, úgy hogy sokszor nem is tudjuk biztosan, melyik számhoz tartozik tulajdonképen.1 Az 1100 előtti időből csak 29 évhez van egyáltalán feljegyzés és ebből is az ellenőrizhetők többnyire hibásak. Egy kútfő, a mely még Sz. István uralkodási idejét is csak több évnyi hibával tartotta meg — mint Karácsonyi mondá — »Szent Istvánról határozott adatokkal nem rendelkezett«,2 Ennek következtében számba sem szabad venni és nélküle kell megkísérelni a felmerülő chronologiai nehézségek megfejtését. Büdinger3 Ajtony legyőzetését Sz. Brúnó II. Henrikhez intézett levelének azon tudósításával hozta kapcsolatba, hogy a fekete magyarokat »megtérítették és mindnyájukat megkeresztelték«, a mely alkalommal a Sz. Istvánhoz tartozók nagy vétket követtek el.4 Ezzel ignorálja Büdinger azt a tényt, hogy Hungária nigra Erdélyt jelenti.5 Mint mindenkor, itt is szellemesen segített a nehézségen azt írva : »Itt arra kell figyelmeztetnünk, hogy fehér és fekete a győzőt és legvőzöttet jelenti két rokon nép között, azaz a leigázót. és a leigázottat. Procui már 1003-ban legyőzetett, Brúnó tudósítása csak Ajtony tar-1 V. ö. Wattenbach ismertetését, A. f. ő. G. 42., 495. kk. - Sz. István oklevelei és a Szilveszterbulla, 164. 1. 3 Österreichische^ Geschichte stb. I., 404. 1. 4 Giesebrecht, Geschichte der deutschen Kaiserzeit II., 690. 1. 5 Pesty, Magyarország helynevei I., 307. 1. Marczali (A magyar nemzet története I., 276. 1.) azt állítja, hogy a »fekete magyarok« nem laktak .Magyarországon. Ö számon kivűl hagyja azon tényt, hogy Sz. Brúnó személyesen ismerte a kérdéses vidékek népeit. Feltehetjük tehát, hogy a magyarok nevével csak e néphez tartozó törzset illet. Egyébként Brúnó a bessenyők nevét — a kikre Marczali gondol — ugyanazon levélben világosan megnevezi. Továbbá Marczali megokolás nélkül azt állítja, hogy Gyula lakhelye nem volt Erdélyben. Ezt az adatot a magyar monda tartotta fenn, a mely tudvalevőleg rythmikus alakban szállott egyik nemzedékről a másikra. Pedig a kötött nyelv nagyon < onservativ. Különösen a neveket tartja meg híven, még ha a történeti tények egészen elhomályosultak is. A magyar krónikák kritikája is mutathat fel e tekintetben tanulságos példákat. Pl. a Vata-mondánál nemcsak a puszta név maradt meg, hanem az az érdekes meghatározó adat is, hogy Vata »de Castro Belus« való volt. A Botond-mondánál csak a Botho név történeti stb. A legnagyobb önkény Marczalitól, a mikor minden indok ós támpont nélkül felteszi, hogy a monda Gyulája egy bessenvő törzs neve, a mely törzs helyébe a név azonossága révén a Gyula nevű személyiség került. SZÁZADOK. 1913. VI FÜZET. 28
