Századok – 1912

Kisebb könyvismertetések - Stolcz Alfonz: A hiteles helyek és azok jelentősége a középkorban Magyarországon 639

tárcza. 639 Ferencz kapitánytól, br. Bánffy főhadnagytól írt levelek már figyelemre méltó adatokat tartalmaznak nemcsak a hadak vonulási útjára és a harczterekre, hanem a hadműveletek ismeretére nézve is. A dolgozat nagy része egyébként ifj. Wesselényi Miklós nevelőjének, magyarosi Tőkés Jánosnak külföldi tanulmányútjával foglalkozik, kinek egyéniségére a közel múltban Sándor Imre hívta fel a figyelmet (Erdélyi Muzeum, 1911.), s a ki 1806— 1808 közt Bécs, Prága, Drezda, Lipcse, Berlin, Hamburg, Göttinga, Kassel, Marburg, Páris nevezetességeit is megtekintette s Kasselben és Marburgban huzamosabb ideig tartózkodván, a mozgalmas korszak sok érdekes mozzanatáról írt levéltudósításokat id. Wesselényi bárónak. Mindezt a szerző vonzó és tanulságos dolgozatában ügyesen csoportosítva mutatja be. Kreszta Riza : A magyar verses legenda története. Kolozsvár, 1912. A szerző bevezetésképpen a legenda fogalmának és eredetének ismertetésével, a legendagyiijtemcnyek rövid bemutatásával, a legendák hőseinek és az előforduló csodáknak jellemzésével, s végül a legendának, mint költői műfajnak tárgyalásával foglalkozik, majd behatóan ismerteti alexandriai szt. Katalin verses legendáját Katona Lajos és Horváth Cyrill kitűnő dolgozatai alapján, továbbá Péchy Ferencz : Laus Sancti Nicolai pontificis (1529) czímű, elbeszélő elemekkel teli hymnusát. A XVI—XVIII. századi magyar verses legendairodalomnak rövid áttekintése után sorban tárgyalja Vörösmarty, Czuczor, Garay, Tompa, Arany, Tárkányi Béla, Mindszenty Gedeon, Gyulai Pál, Fejes István, Endrődi Sándor, Váradi Antal, Rudnyánszky Gyula, Gárdonyi Géza és Gyulai Ágost legendáit, illetőleg legendagyüjteményeit, igyekezvén minden tárgyalt író jelentőségét és legendairodalmunkban megillető helyét megállapítani. Stolcz Alfonz : A hiteles helyek és azok jelentősége a középkorban Magyarországon. Újvidék, 1912. A szerző az egyházi hiteles helyek kialakulását a XIII. század közepére teszi, mert addig a birtokátruházáshoz csak helyszíni tanúk kellettek, a peres eljárás pedig pusztán szóbeli volt. A mindinkább szaporodó jogesetek és jogügyletek azonban már korán szükségessé tettek bizonyos írásos feljegyzést vagy emlékeztetőül, vagy a tanúk neveinek megőrzésére, esetleg az ügylet tartalmának feltüntetésére. így jönnek létre a >>libri traditionum«, a notitiák s végűi az ú. n. charták, vagyis elsőszemélyben megszerkesztett bevalló levelek, melyeket nagyobb hitelesség kedvéért vagy királyi, vagy főpapi és főúri pecséttel szoktak ellátni. A pecsételést és az okiratszerkesztést utóbb a káptalanok és konventek végezték, melyek az okirat-regestrumok elkészítésével sok visszaélésnek vették elejét. Jelentőségük e tekintetben főleg a XIII. század második felétől kezdődik, midőn az írásbeliség terjedésével a pristaldusok lassanként elvesztették tekintélyüket és szerepkörüket; pecsétjük IV. Béla korától fogva feltétlenül hiteles s ezért azt csak királyi engedélylyel lehetett megváltoztatni ; kiadott okleveleik pedig mindenütt jogérvényesek. A hiteles helyek számát és minőségét 1353-ban Nagy Lajos rendezte. A dolgozat túlnyomó részben a hiteles helyek hatáskörével folgalkozik ; részletesen,